Síva a kifogyhatatlan teremtőerő forrása. Erejét és teljességét üzeni az is, hogy felruházták jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt. Alakja olyan ellentétes elemeket egyesít, mint a pusztítás és az ezzel járó kegyetlenség, másfelől azonban óvó, védelmező és teremtőisten. Ezen látszólagos ellentétek alakját paradoxszá tehetik, így üzenve szimbolikusan, hogy meghaladta az emberi természet látszatvalóságát.  Mítoszaiban hiszékeny és a legegyszerűbb eszközökkel jókedvre lehet deríteni, ám jelleme bonyolultsága miatt rendszerint konfliktushelyzetekbe kerül. Természetének ezt a két, látszólag ellentmondó oldalát megfoghatjuk úgy, mint egyazon karakter két arculatát.

Nevének jelentése: „kegyes”, „üdvözítő”. Állandó mellékneve a „pusztító”. A Síva szó két szótagja a „sí” és a „va” olyan kedvező, hogy kiejtésük folytán minden gonosz és rossz dolog megsemmisül. Próbáljuk ki!

Síva utasítása a törvény, kedvtelései pedig a legszentebb és legdicsőségesebb tettek.

Magába olvasztva a „jó” és a „rossz” tulajdonságokat, ezzel a mozdulattal tulajdonképpen túllép emberi világunk dualitásán, megvalósítva a tökéletes meditáció állapotát, a megvilágosodást. Szimbólumként alakja ezért lehetőséget nyújt, hogy legmélyebb tartalmához közel kerülve felfedezzük önmagunk mélyén ezeket az erőket.

Mindezt máris elősegíti az, hogy Síva az ábrázolásain meditációs pozícióban, vagyis fél- vagy teljes lótuszülésben – szanszkritul padmászanában – ül. Ennek a testtartásnak hagyományosan olyan hatásokat tulajdonítanak, mint az összes betegség megsemmisítése, a halál legyőzése és a „feltételekhez kötött lét óceánjának átszelése”.

A padmászanát a padmáról vagyis a lótuszvirágról nevezték el, ami az istenség szimbóluma. A növény a víz mélyén gyökerezve, virágát a víz felszínén hozza, jelképesen így üzenve számunkra, hogy mind a tudattalan, mind pedig a tudatos tartalmak ismerete a cél, s hogy azokból, mint lehetőségekből gyönyörű, tiszta virágot bonthatunk. Az indiai írások a csakrákat – az isteni erő testen belüli finomfizikai központjait – szintén lótusznak nevezik.

Fizikai szinten ez az ászana, azaz a testhelyzet harmonizálja a farok- és keresztcsonti idegeket, mivel a test súlya nyomást fejt ki a gerinc alsó szakaszára. Mindez nyugtatóan hat a központi idegrendszer működésére és amennyiben a hát illetve a gerinc erőfeszítés nélkül felveszi természetes, két S ívű, ám egyenes tartását, az nagyban elősegíti a prána, vagyis az életenergia áramlását a gáttól a fejtetőig, másként kifejezve, a gyökércsakrától a koronacsakráig.

Úgy tartják, hogy a lótuszülés a hasi szervek működését is segíti és serkenti. Ez a folyamat természetesen nem csak fizikai szinten fejti ki jó hatását, hiszen amikor egy ászanáról azt mondjuk, hogy segíti az emésztés és a feldolgozás folyamatait, azt mindig fizikai, lelki és szellemi értelemben is értjük. Vagyis ez a testhelyzet segíti napi lelki-szellemi élményeink tanulságainak felfedezését, bevonását is fejlődésünk intenzív folyamatába. A lótuszülésben a test egy szilárd háromszöget alkot, ami megakadályozza a jóginit (a jóga női gyakorlóját) vagy a jógit (a jóga férfi gyakorlóját), hogy kimozduljon a felismerések és az életenergia áramlásainak erejéből.

A padmászana a meditáció folyamatát tehát azzal segíti, hogy, lezárja, s így mintegy lombikba zárja az emberi test energiarendszerét, ezért az előzőleg szétszórt életerő koncentrálttá válik. Ezzel a minőséggel és az egyenes háttal, a keresztbe tett lábakkal éber és figyelő, koncentrálni képes állapotban tartjuk a tudatot. E sok pozitív hatás miatt a padmászanát – a sirsászana, vagyis a fejenállás mellett – a legmagasabb szintű, „királyi” ászanaként tartják számon.

Síva tehát ebben a nagyhatású testhelyzetben ül kimozdíthatatlanul és elmélyülten. Az élet viszontagságai és kihívásai nem befolyásolják. Léte üzenet a kettősségnélküliség, az ellentétek feletti és az anyagi világon túli teljes létezés állapotáról. Síva ábrázolása, arcvonásaiból érezhető bölcs nyugalma, meditációs testtartása jelképezi a tökéletes benső harmóniát és arra utal, hogy felúlmúlhatatlan spirituális ereje van.

Az ábrázoláson Síva mögött a Himálaja hófödte csúcsai, s lakhelye, a Kailásza-hegy látszik. A hatalmas hegy az elme tisztaságát szimbolizálja. Ha az elme nyugtalan és zavart, akkor az ember nem képes felfedezni saját isteni magasrendűségét, pedig valódi célunk és feladatunk életünk során ennek felismerése és megvalósítása. A nagy hegy által szimbolikusan megjelenített, s ábrázolt valódi Önmagunk meglátása, felismerése, ha csak a pillanat törtrészére is, felemelő, meghatározó, valódi transzformáló erővel bíró élmény.  Mindezt akadályozza gondolataink állandó áramlása, hullámzása, aminek következtében különböző minőségű érzéseinkben hánykolódunk, s vetődünk hol ilyen, hol amolyan lelkiállapotba. Önmegismeréshez csak a tiszta gondolatfolyamok, majd a gondolatfelettiség vezetnek.

Síva képviseli tehát a teljes nyugalmat, tisztaságot, kiegyensúlyozottságot és kettősség nélküliséget. Tudata az istenség – uttama purusa – tudatállapota. Ezt jelenti szimbolikusan a hegy magas, tiszta hófödte csúcsa.

Síva arccal dél felé ül.  A déli égtájhoz a tűz elem minősége kapcsolódik, amiben a nap teremtőereje, az élet, a halál és az újjászületés varázsereje kap teret. A tűz rombol és teremt, a felesleges salakot elégeti és felszínre kerül az arany. A tűz a lelki nemesedés, a jobbá válás szimbóluma. A tűz elemhez tartozó állatok a főnix, a sólyom, a páva, az oroszlán és a méh.

A tűz elem legmagasabb szintű megtestesítője isteni minőségben pedig maga Síva, mivel a lemondást és a csapongó, alacsony minőségű tudat  elpusztítását képviseli, hozzásegítve minket egy nemesebb, magasabbrendű tiszta tudati kincs megalkotásához. Síva ábrázolása, mint egy szimbolikus tudati térkép, utat mutat mindennek lehetséges eléréséhez.

.