Old Age a New Age-ben kategória bejegyzései

Szent és profán, meztelenség

2015-06-10Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Hírek a szimbólumok világából, Old Age a New Age-ben, SzimbológiaCsörgő Zoltán

A meztelenség szabadságot tükröző szimbóluma és a szent helyek profanizálásának tilalma okoz most feszültséget Malajziában, sőt világszerte. Néhány nappal azt követően, hogy június elején földrengés rázta meg Borneó szigetét, a malajziai rendőrség őrizetbe vett négy külföldi állampolgárt, akiket azzal vádolnak, hogy meztelenül fényképezkedtek az ország legmagasabb hegycsúcsán és ezzel megsértették a hegy szellemét, tehát ők idézték elő a végzetes földmozgást. Az elkövetőket négy napra vették őrizetbe, amíg lefolytatják ellenük a szeméremsértő viselkedésük miatt indított vizsgálatot – közölte Jalaluddin Abdul Rahman, a földrengés sújtotta észak-borneói Sabah szövetségi állam rendőrfőnöke.

A földrengés tizennyolc túrázót megölt a hegyen és több mint százan rekedtek fenn a 4095 méter magas Kinabalu-hegyen, Délkelet-Ázsia egyik legmagasabb, az UNESCO Világörökségi listáján is szereplő hegycsúcsán. Tény, hogy néhány héttel korábban többek között kanadai, holland és német turisták mászták meg a malájok által szent hegynek titulált csúcsot, majd ott meztelenre vetkőztek és így fotózkodtak. A képek nem kerültek azonnal nyilvánosságra, azonban a földrengés előtt pár nappal elkezdtek terjedni a közösségi oldalakon.

A szövetségi állam miniszterhelyettesének, Tan Sri Joseph Pairin Kitingannak határozott meggyőződése, hogy egyértelmű az összefüggés a szent Kinabalu-hegyet megsértő, a csúcson meztelenre vetkőző külföldi turisták és a több ember halálát okozó földrengés között. A miniszterhelyettes a következőt nyilatkozta: „A földrengés megerősítés arra nézve, hogy a Kinabalu-hegy szent, és ott nem szabad könnyelműen viselkedni. A földmozgást megelőzően nagy madárrajokat láttam repülni. Egy idő után sejtettem, hogy valami rossz fog történni. A következő napon éppen a repülőtér felé tartottam, amikor lecsapott a földrengés. Szinte biztos, hogy van kapcsolat a meztelenkedő turisták és a tragikus eset között. Erre úgy kell tekintenünk, mint egy figyelmeztetésre, miszerint tisztelni kell a helyi szokásokat és hitet.”

A hagyományos társadalmakban a jelfigyelés, például a madarak röptéből történő jóslás ugyanolyan elterjedt cselekedet volt, mint a meztelenség mágiája. A rituális meztelenség leggyakrabban az apotropaikus, azaz bajelhárító, démonűző, gonosztávoltartó mágia eszköztárába tartozó „bekerítő” cselekmények tartozéka volt: a ház vagy egy terület meztelenül történő körülfutása tisztító, gyógyító, elhárító hatású volt tűzvész vagy éppen járvány veszélye esetén.

A meztelenség – a születés meztelenségének imitálásával – az újnak, az újjászületésnek a szimbóluma, ezért megújító, vagy éppen termékenységnövelő hatású is volt az európai paraszti mágiában is. A növénytermesztést kísérő mágia előírása szerint egyes növényeket ültetni, vetni meztelenül volt ajánlatos. A kereszténység előtti Európában a vallási és mágikus szertartások némelyikét – leginkább azokat, melyek a termékenységgel kapcsolatosak -, meztelenül végezték. Általánosan elterjedt szokás volt például meztelenül táncolni a mezőn a gabona termékenységének biztosítása érdekében.

A meztelenség továbbá szimbolikus erejű állapot, a korlátozatlanság és a szabadság szimbóluma. Így jelent meg egyes pogány szertartásokban is, de például Assisi Szent Ferenc is egyik első radikális prédikációját anyaszült meztelenül adta elő az Assisi San Ruffino katedrálisban összegyűlt tömeg előtt. A meztelenségnek a szakralitással való összekapcsolódása tehát nem csak a kereszténységtől oly távol álló pogány vallások esetében fordult elő. Szakrális funkciót templomok falán is betöltött: bejáratok közelében szoborként ez esetben is a sötét, ördögi erők távoltartása volt a cél.

A meztelenség az egyenlőséget is jelképezi. Bármennyire is különböző társadalmi és kulturális háttérrel rendelkezünk, ruhák nélkül mindannyian egyszerűen csak emberek vagyunk. A meztelenség a különféle szerepeinktől, hamis énképeinktől való megszabadulást is elősegíti, amint az a nudista-kultuszban megjelenik a természetesség kultiválása mellett.

A borneói meztelenkedés nem egyedülálló eset: jelenleg népszerű, sőt itt-ott, például a perui Machu Picchunál trenddé vált pőrére vetkőzni. A Facebookon már létrejött egy oldal „Naked At Monuments” névvel és bár még viszonylag kevés követője van, elképzelhető, hogy szélesebb körben is el fog terjedni a nudista fotózkodás. Egyes országok hatóságai kétségbeesett küzdelmet folytatnak ez ellen, több-kevesebb sikerrel. A turistalátványosságoknál történő meztelenkedés azonban semmiképpen sem szakrális jelenség, éppen ellenkezőleg: blaszfémia, megszentségtelenítés. Nem a szabadság, hanem a szabadosság kifejezése.

Pünkösd? Király!

2015-05-25Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Homo Symbolicus, Old Age a New Age-ben, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

Pünkösdi király, pünkösdi rózsa… ezek a kifejezések juthatnak elsőként eszünkbe a tavaszi, főképp Húsvéthoz kapcsolódó ünnepi időszakot lezáró ünnep kapcsán. De vajon milyen keresztény ünnep a Pünkösd, mit jelent a neve és miért választottak a fiatalok maguk közül vezetőt egy évre?

Pünkösd az évköri ünnepeink sorában szintén olyan ünnep, amelynek eredetéről, szokásairól, üzenetéről már kevesen és keveset tudunk. A hagyományos ünnepek örömének megtapasztalásához már csekély fogódzót kapunk. Pedig az ünnepek ősi meglátásokat közvetítenek a természet és a kozmosz működéséről, s ennek kapcsán arról is, miként szólnak bármely kor emberéhez. Ez az ünnep is lehetőség, hogy felfedhessük a kultúrák közötti összefüggéseket, s ezáltal azt is, a régmúlt szövetébe szőtt mintákat megértve hogyan gazdagíthatjuk, tehetjük teljesebbé az életünket.

A Pünkösd épp olyan mozgó ünnep, mint a Húsvét. Mózes korától kezdve Húsvét (Peszach) után hét héttel tartották a „Hetek ünnepét” (Sávúót-ot). Az ötvenedik nap eredetileg aratási, hálaadási nap volt az ókori Izraelben. Később a keresztény kultúra is átvette az ünnepet.

Az első keresztény Pünkösd ugyanarra a napra esett, mint a zsidó hetek ünnepe. Az ószövetségi jóslat teljesült be e napon: „Egy szívet adok majd nekik és új lelket adok beléjük.” A keresztény hívők ekkor arra emlékeznek, hogy Jézus mennybemenetele után a Szentlélek leszállt az apostolokra. Az egyházban a II. századtól kezdve ünnepelték e napon a Szentlélek eljövetelét, mint Krisztus megváltó tettének gyümölcsét és beteljesülését, majd a keresztény egyház megalapítását és az egész világra kiterjedő missziós munka kezdetét.

Az ünnep görög nevét a „pentakoszté” („ötvenedik”) jelentésből nyerte, mivel a Pünkösdöt a Húsvét szombatját követő ötvenedik napon ünnepelték. A Pünkösd tehát a húsvéti ünnepkör lezárása, s egyben a természet megújhodásának és köszöntésének ideje is.

Érdemes megemlíteni azt is, hogy nemcsak zsidó, keresztény, hanem buddhista ünnep is esik erre az időszakra. A buddhisták legjelentősebb ünnepüket, Vészákh-ot: a történelmi Buddha (Gautama Sziddharta) születését, harmincöt évvel későbbi megvilágosodását és ahhoz képest negyvenkilenc évre bekövetkező halálát (parinirvánába való távozását) a májusi Teliholdkor ünneplik.

Eddig feltáratlan, mélységes titok rejlik abban, ahogy mindhárom vallásban megjelenik az éggel, egészen pontosan a menny megnyílásával kapcsolatos történet. Mózes ekkor kapta a Sinai hegyen a tízparancsolatot, amely a jele volt annak, hogy Isten szövetségre lépett választott népével. Jézus ekkor távozott a mennybe, csakúgy, mint Buddha a Tusita mennyországba. A nyitott mennyei kapun keresztül pedig az apostolok is részesülhettek az alászálló Szentlélek adományában.

Hogy miért épp ekkorra esik e három ünnep, annak titka már megfejthető. Ehhez „mindössze” ismerni kell azt a világképet, ami ősidőkben meghatározta az emberi közösségek hagyományát. Amikor a Nap az Állatövön megtett útja során minden évben megérkezik az Ikrek jegyébe, megnyit egy kaput. Itt találkozik ugyanis a Tejút egyik végével. A Tejút egyúttal annak a földi és mennyei világot összekötő tengelynek, Világfának (égigérő fának) égi tükörképe is, amely a Sarkcsillagnál támasztja alá az ég boltozatát. Ott nyílik ilyenkor a menny kapuja, ezért a Napút és a Tejút találkozása jelöli ki minden évben azt a kozmikus időpontot, amikor a nyitott kapun keresztül fel lehet venni a kapcsolatot a Teremtő erőivel.

Tavasz és nyár találkozási pontján, jól tudták a régiek, meg kell állni egy pillanatra. A nagy nyári munkák előtt ünnepelni kell: meg lehet élni a megtisztulást, a megújulást, az erővel telítődést és a szellemi felszabadulást. A pogány időkben gyökerezik a pünkösdi királyválasztás hagyománya, amikor a frissen felavatott legények vezetője az egész közösség nevében megmászta a felállított májusfát, azaz szimbolikusan végrehajtotta az égbeemelkedést, s lehozta onnan – később kosárnyi étel képében – a Teremtő ajándékait. Ekkor játszották a kozmikus jelképeken alapuló, a Naputat megjelenítő hidasjátékot is és énekelték: “Bújj-bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az Aranykapu, csak bújjatok rajta!”

Ugye, milyen más, új értelmet nyer, mennyire csodás tudásra nyitja rá szemünk ez az ének? Felszólít arra is, hogy valamennyiünk számára megnyílik most az Aranykapu, a lehetőség, hogy kapcsolatba lépjünk legfensőbb, legbensőbb, legtisztább önmagunkkal, felülemelkedjünk a hétköznapi létezés, a zörgő, csörömpölő földi mindennapok kereteibe szorított énünkön és tudatosítsuk, hogy életünknek sokkal magasabb lehetőségei is léteznek. Hogy elgondolkozzunk azon, miként tudunk olyanná válni, hogy befogadjuk a szellemi igazságokat.

A nap szimbóluma – A jedi-erő és a Star Wars-mítosz

2015-05-04A nap szimbóluma, Hírek a szimbólumok világából, Old Age a New Age-ben, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

Világszerte május 4-én tartják a Csillagok Háborúja Napot. Hogy miért épp ekkor? A megoldás egyszerűbb, mit gondolnánk: a filmszériában a jedik híres búcsúmondata, “az Erő legyen veled” angol változatának (“may the Force be with you”) első fele kiejtve május 4-nek (“May the Fourth”) hangzik.

Sokak számára köztudott, hogy a Csillagok háborúja sikere legnagyobbrészt nem csak azon múlt, hogy fantasztikus látványvilágot teremtett, hanem mert az egész cselekmény számos archetipikus forrásból építkezik, mesék, klasszikus és középkori mítoszok és legendák, valamint népszerű korabeli filmek és sorozatok elemeit ötvözték benne. Emellett pedig rengeteg olyan szimbólum sorakozik fel a filmben, amelyek mind jelentésteliek lehetnek számunkra, kezdve a jó és rossz harcától a misztikus, természetfeletti erő növelésén, birtoklásán, különleges tudati képességeken, hatalommal bíró harcos-tanító titkos közösségeken keresztül mondjuk a fénykardig vagy a Halálcsillagig. Ezek időtlen örökérvényű tudati tartalmakat sejdítenek meg, élesztenek fel, nem véletlen, hogy mindezek révén George Lucasnak sikerült egy modern mítoszt létrehoznia, olyat, amelyet ki-ki összekapcsolhat saját élményeivel, de legalábbis vágyaival, vagyis megvan a mai értelmezési lehetősége.

Az alkotók pedig továbbfejlesztik a bevált elemekből építkező sorozatot, a kis híján negyven évvel ezelőtt bemutatott első epizód után idén év végén láthatjuk a harmadik trilógia első darabját. Közben természetesen rajongói találkozók, könyvsorozatok, képregények, játékok növelik a Star Wars franchise birodalmat, melynek részeként e nap világszerte sokaknak erről a mítoszról, hőseiről, a jedikről és ellenfeleikről szól. Ki-ki választhat, melyik oldalra áll – az erő legyen velük!

Gonosztávoltartó zajkeltés – japán csecsemőkkel

2015-05-02Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Old Age a New Age-ben, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

Minden évben a tavasz egyik fénypontja Japánban a csecsemőbőgetés. Tokio egyik legbecsesebb buddhista templomába, a Szenszodzsi szentélybe azért viszik a szülők a gyerekeiket, hogy egy négyszáz esztendős múltra visszatekintő síróversenyen vegyenek részt. A Nakizumo Fesztiválon (泣き相撲) a szentélyben tanuló sumobirkózok kapják kézhez a gyerekeket és az a feladatuk, hogy párban versengve, egymással szembenállva minél előbb megríkassák a hozzájuk került csöppségeket. Az nyer, akinek a kezében hamarabb sírva fakad a gyermek, s ha egyszerre kezdenek el sírni a gyermekek, akkor a hangosabban síró a győztes.

Amennyiben a pici gyermek nem zavartatja magát, nem rémül meg a marcona képű, őket lengető, “Naki!”-t, azaz “Sírj!”-t kiáltozó sumósók minden próbálkozása ellenére sem annyira, hogy sírni kezdjen, a “gyoji”, a szertartást vezető pap kezdi el ijesztgetni a gyerekeket, rájuk kiált, integet arcuk előtt, ördögi maszkot ölt, hogy megvalósuljon az, ami a fesztivál japán nevében is benne van: “Naku ko wa sodatsu”, azaz “a leggyorsabban síró gyermek” győzzön. Amint elkezd hüppögni a gyermek, az ég felé tartják, hogy az áldás ereje minél kiterjedtebb, nagyobb hatóerejű legyen.

A szülők öröme és büszkesége is ekkor gyarapszik leginkább, hiszen a hagyomány szerint minél hangosabban sír a kicsi, annél egészségesebb és áldottabb lesz. Senkit nem zavar, hogy a gyermekek szinte halálra rémülnek, nem emelik fel a szavukat a gyermekek védelmében, akiket ráadásul épp a fesztivállal egy napra eső – mindig április végén vagy május elején rendezett – japán gyermeknapon tesznek ki ennek a tortúrának. Éppen ellenkezőleg: meg vannak győződve arról, hogy a különös szertartással nem a gyerekeket akarják kínozni, a rituálét a résztvevők hite szerint a babák érdekében kell elvégezni.

Miközben egyfelől a gyerekeket körbeálló buddhista szerzetesek a babák egészséges fejlődéséért imádkoznak, a babák egymást túlüvöltve bömbölnek, a lényeg a minél nagyobb hangzavar. A japánok ugyanis úgy tartják, hogy a hangos sírás távol tartja az ártó szellemeket is. Mindez tehát az ősi apotropaikus, azaz gonoszűző mágia sajátos japán megnyilvánulása, melynek célja az, hogy különböző eszközökkel, leggyakrabban és legelterjedtebben zajkeltéssel elűzzék az emberi környezetből a láthatatlan, sötét szándékú, megbetegíteni vagy a lelket elrabolni akaró démoni lényeket.

Ne rökönyödjünk meg ezen a japás szokáson, ilyen mágikus eredetű, szemléletű gyakorlatot mi is rendszeresen végzünk, csak már nem tudjuk, hogy mi rejlik mögötte. Pedig a petárdázás, a pezsgősdugó durrantás, a tülkölés, a kereplőzés, sőt még a koccintás hagyománya is erre vezethető vissza.

Szent György, a Naphős és a sárkány

2015-04-24A nap szimbóluma, Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Old Age a New Age-ben, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

Raffaello: Szent György legyőzi a sárkányt

Az előkelő kappadókiai származású Georgianust, György lovagot a római hadseregben tanúsított vitézsége elismeréséül Diocletianus császár kegyeibe fogadta és tekintélyes állami hivatalhoz juttatta. A római hadsereg magas rangú katonatisztjeként anyja hatására lett keresztény. A Krisztus hívévé vált ifjú nem helyeselte az uralkodó kegyetlen keresztényüldöző politikáját, sőt szembe is szállt vele. Ezért börtönbe vetették, de a kínzások sem tudták eltéríteni a hitétől. Szíriában szenvedett mártíromságot, Kr. u. 303-ban kivégezték.

A vértanúhalált halt férfit mind a keleti, mind a nyugati egyház szentként tiszteli. A róla szóló legendák – miszerint legyőzte a szépséges királylányt fogva tartó sárkányt – valamennyi európai nép folklórjában ismeretesek. Jacobus de Voragine Legenda Aureája szerint „a kappadókiai származású György vitéz elvetődött egyszer Libya provincia Silena nevű városába. A város mellett volt egy tenger nagy tó, abban lakott egy dögletes sárkány. Gyakran megfutamította a népet, mely fegyvert ragadott ellene, de a sárkány a város falaira felhágva leheletével mindenkit megmérgezett. Hogy haragját csillapítsák, a polgárok kénytelen-kelletlen két juhot adtak neki naponta, különben a város falaira rontott, és úgy megfertőzte a levegőt, hogy sokan belehaltak. Amikor a juhok már fogytán voltak és a városlakók többet szerezni sem tudtak, úgy határoztak, hogy a juhok mellé egy-egy embert adnak. Sorsot vetettek hát az összes fiún és leányon és a sors nem tett kivételt. Mikor már majdnem minden ifjút és hajadont fölfalt a szörnyeteg, a sors választása a király egyetlen leányára esett, őt ítélve a sárkánynak… Szent Györgyöt véletlenül éppen arra vitte az útja. Meglátta a síró leányt, s … lóra pattant, keresztet vetett és vakmerően a közelgő sárkányra rontott. Lándzsáját nagy erővel megforgatta, s magát Istennek ajánlva, a sárkányt súlyosan megsebesítette és a földre terítette… A király egész népével együtt felvette a keresztséget, Szent György pedig kardot rántva megölte a sárkányt.”

Paolo Ucello: Szent György legyőzi a sárkányt

A sárkány azokat a sötét erőket jelképezi, amelyek az ekkor végérvényesen véget érő téllel is kapcsolatban vannak, ezért Szent Györgyben a klasszikus mítoszok Naphősét fedezhetjük fel. A középkorban a sárkány lefejezése a gonosz felett aratott győzelem szimbóluma lett, s egyben a fény és sötétség küzdelméről szóló helyi mítoszok ősi szimbolikájával is hamar egybe kapcsolódhatott: ilyen volt Sabazios, a frígek ég-atyja története, Perszeusz Medusa-küzdelme vagy Bellerophon harca a kimérával.

Szent György fokozatosan kialakuló legendájának végső formáját nagyjából a hatodik századra érte el, de ekkor még nem vált közismertté: Györgynek Rómában már az 5. századtól volt saját temploma, Itália többi részén viszont körülbelül csak egy évszázaddal későbbi tiszteletét lehet igazolni. Ünnepét Rómában 683 óta ülik április 23-án. Ugyan nem sokkal később az egyházi tekintély többször, így a trullai zsinaton (692) tilalmazta, apokrifnak minősítette a legendát, György mégis egy évezrednél tovább a hit diadalmas hőseként, győzhetetlen katonájaként, emberi példaként élt a középkor lovagi világában.

Gustave Moreau: Szent György

Tours-i Szent Gergely szerint György ereklyéit Galliában is tisztelték és már a Merovingok is őt tekintették ősatyjuknak: a dinasztia György mondaszülte fiától származtatta magát. Angliában és Skóciában pedig már az angolszász időkben meglehetősen nagy tekintélye volt. Szent György Anglia legkedveltebb szentjévé vált: György volt Oroszlánszívű Richárd személyes védőszentje is, és III. Henrik idejében az 1222. évi oxfordi nemzeti zsinaton az angol királyság oltalmazójává nyilvánították. A szigetországnak több mint 160 templomát szentelték Györgynek, s ünnepét kötelezővé tették. III. Edwardtól ered az angol hadsereg csatakiáltása: „Szent Györggyel Angliáért!” Ő alapította a Szent György- vagy térdszalag-rendet (1348) is. A szent lovag tisztelete V. Henrik idejében érte el a csúcspontját, amikor a canterburyi érsek rendelkezése szerint Szent György ünnepe ugyanazt a liturgiai rangot kapta, mint a karácsony. A reformáció ellenére az anglikán egyház is megőrizte György iránti szeretetét. E tényt szemlélve nem jelentéktelen dolog, hogy a 20. század elején XIV. Benedek pápa Szent Györgyöt újból Anglia védőszentjének nyilvánította.

A keleti egyházban Georgiosz Demeterrel, Prokópiosszal és Theodorral a nagy katonaszentek közé tartozik, és ő volt Konstantinápoly védőszentje is. György tisztelete Európában a középkorban volt a legerősebb: a lovagok oltalmazója, a zarándokok és a német lovagrend védőszentje kiemelkedő helyen állt a szentkultuszok sorában. Rövid ideig a Dardanellák is az ő nevét viselte.

A szent egyik első magyar vonatkozása, hogy a korona alsó, ún. bizánci részén az ő képe látható. Az sem jelentéktelen tény, hogy az első csanádi székesegyházat Gellért püspök Szent György tiszteletére szentelte. A veszprémi Szent György-kápolna is a magyar György-kultuszt hirdette a középkorban. I. István bolgárok elleni hadjáratából is Szent György ereklyéivel tért haza, és a szent a középkorban virágzó nagy magyarországi népszerűségét tanúsítja, hogy számos nemzetségi monostor és templom választotta patrónusául. Szent István a pogány ellenállást Szent Márton püspök és Szent György vértanú zászlaja alatt törte meg.

A hazai Szent György-kultusz virágzására jellemző, hogy Károly Róbert megalapította (1318) a Szent György-vitézek lovagrendjét (Societas Beati Georgii), amelynek az Egyház védelme, a lovagi erények: istenfélelem, foglyok kiváltása, szegények istápolása, a bajtársias érzület ápolása, továbbá a királyhűség és a haza védelme volt a kötelessége. A rendnek ötven tagja volt, „aki tartozott minden vigasságban, de különösen a harcjátékban a királyt követni. Jelvénye fehér mezőben piros kereszt, ruházata pedig térdig érő hosszú fekete, csuklyás köpeny. A tagok az Úr halálának és feltámadásának emléknapjain, azaz pénteken szomorkodni, vasárnap pedig örvendezni kötelesek”. A lovagi közösséget Zsigmond új szabályzattal, Sárkányrend néven fejlesztette tovább (1408).

A középkori főnemesség eleven Szent György-kultuszáról tanúskodik, hogy a Báthoriak is a Sárkányölőt választották családi patrónusuknak. A középkori címerükben látható sárkányalak a mondai hagyomány szerint a család ősének, a 13. században élt Oposnak hőstettét, az utolsó kárpát-medencei sárkány, az Ecsedi-láp félelmetes szörnyének Szent György segítségével való legyőzését idézi. A 16-17. században a szent kultusza Magyarországon a törökök elleni küzdelemmel kapcsolódott össze, Báthori István vajda is Szent György oltalmában bizakodva vív meg Kenyérmezőnél „a pogány török sárkánnyal”. Szent György a barokk kor elején az egyik legnépszerűbb védőszent volt az országban. A betegségeket is démonnak, sárkánynak tekintették a mágikussá vált képzetvilágban, ezért szakrális védelemkérő, egészségoltalmazó céllal György lovag tiszteletére szenteltek ispotályokhoz, azaz korabeli kórházakhoz tartozó kápolnákat.

György görög eredetű neve (Georgios) parasztot, földmívelőt jelent, mégis ő lett általában a lovagoknak, lovaskatonáknak, napjainkban a cserkészeknek, továbbá fölszerelése miatt a fegyverkovácsok, szijjártók céhének, valamint a vándorlegényeknek, azonkívül a lóval is foglalkozó parasztoknak a patrónusa.

Szent Györgyöt a képzőművészet számos formában megörökítette. Talpig páncélöltözetben, lovon ülve vörös keresztes zászlóval, dárdával, amint a sárkányt legyőzi, ritkán még kerékkel, vértanúsága egyik eszközével is szokták ábrázolni. Alakját Kolozsvári Márton és György prágai szobra őrzi számunkra a legemlékezetesebben, ami Európa első teljes alakos bronz lovasszobra, a Hradzsinban a Szent Vitus-székesegyház mellett díszíti a teret. Ennek a prágai eredeti után készült másolatai Kolozsváron, Szegeden is megtalálhatók, egy pedig Budapesten is, a Vár oldalában látható.

A Szent György szobor eredeti példánya a török háborúk folyamán került Prágába. Állítólag a Buda török általi bevétele, 1541. augusztus 29. után maga Nagy Szulejmán védte meg a műalkotást: „E szobrot senki meg ne nézze, a muzulmánok ne lássák – rendelkezett róla, majd a »a nyakán levő kasmíri sálat leoldván, az alakot befödte véle s az összetöretéstől megmentette«.” Az oszmán szultán talán még azt is tudhatta, hogy György azon a földön született, ahonnan ő is hódítani indult, mindenesetre a művelt, Európában „Nagy”, „Dicsőséges” mellékneveket kapott, a muszlim világban „Törvényhozóként” tisztelt uralkodó biztosan felismerte a szobor értékét.

Erről a szoborról írta kiváló szimbolikus érzékkel Csanád Béla e versét:

Ha kételkednél Szent György jó vitéz

történetében, idézd régi szobrát

a prágai vár ünnepi terén.

Halálra ítélt sárkány vicsorog rád,

Mely azóta sem halt meg igazán.

Meddig győzi a szent a néma harcot?

Időtlenül tusakodik a hős,

arcán felismered rettenve arcod:

benned emeli Szent György jó vitéz

győztes lándzsáját a szörnyeteg ellen,

benned tusakodik az égi hős

halálodig szüntelen küzdelemben.

Egy másik jellegzetes Szent György szobor nemrég, ugyancsak Erdélyben, de a Kolozsvári testvérekéhez képest jó hatszázötven évvel később készült. Sepsiszentgyörgy egyik terén látható, s érdekessége, hogy a lovagot nem lova hátán, hanem a sárkányon lovagolva láthatjuk. Szent György még küzd a sárkánnyal, de nem döfi le, inkább védi magát, mindenesetre megpróbálja megülni. A szobor megalkotója mintha visszautalna arra a magyarok körében megőrzött keleti eredetű hagyományra, ahogy hajdan a táltosokat is elképzelték és ábrázolták: a sárkány meglovaglásának célja uralmi állapotban tartani azt az erőt, amely megfeleltethető a kimozdító ösztönöknek, az érzelmi meghatározottságoknak, gondolati rögzültségeknek, uralatlan indulatoknak, még mélyebben saját elveszített természetfeletti őserőnknek, tudatosságunknak és teremtő képességünknek.

A nyugatitól olyannyira különböző keleti megközelítésre utal Liz Wright Kelet és Nyugat találkozása című taoista és buddhista ihletettségű képe is, hiszen a kínai mitológiában a sárkányok általában jók, a béke, a jólét szimbólumai.

Szent számok, szent idő

2015-04-18Homo Symbolicus, Old Age a New Age-ben, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

(Gui Demeter: Ritmus)

A számoknak létezik összefüggése az idővel, hiszen az idő felosztása is bizonyos szent számok alapján történt. Az idő folyamata, egysége hármasosztatú: múlt, jelen, jövő, továbbá az élet három szentsége: születés, mennyegző, halál. Az év négy évszakra illetve tizenkét hónapra, egy hónap pedig a négyesség alapján ismét négy hétre osztható. A számolás és az idő mágikus kapcsolata tetten érhető abban, hogy visszafelé számolással – például gyógyítás alkalmával – elérhető az időben való visszajutás egy korábbi, a betegség megjelenése előtti, kezdeti, egész, tulajdonképpen „édeni” állapotba.

A magyar nyelvben ugyanakkor nagyon mélyértelmű összefüggésekre derít fényt az, hogy maga az idő szó is azonos eredetű az egy szavunkkal: az idő töve a szent jelentésű id, s ebből származnak többek között az egyház („szent ház”) és az ünnep (eredetileg id-nap, „szent nap”) szavaink is. Az idő tehát a legszorosabb kapcsolatban van a szentség fogalmával, s csakúgy, mint a tér és a teremtés szavaink összefüggése, ezek a nyelvünkbe rejtett kapcsolatok a legmélyebb titkokat hordozzák. De a latinból is hozható példa az idővel kapcsolatban, mert a ritmus és a rítus, az idő tagolása, ciklikussága összefügg a megszentelésével, az ünnepek szertartásával.

A régi időkben az emberek tehát megszentelt időben és megszentelt térben éltek. A megszentelt tér azt jelentette, hogy rendezett világot teremtettek maguk körül, a megszentelt idő pedig azt, hogy életük idejének ritmusa volt. Mindkettő, a tér és az idő megszentelése is kozmikus történésekhez igazodott. A külső világban megtapasztalt, „teremtett” rend a világmindenséggel összhangban élni kívánó emberek számára ugyanúgy a benső rendeződést segítette, mint ahogy az időben az ünnepek, az egymást követő szertartások rendjében megélt ritmus.

Ma, amikor az emberek életét nem a teremtéssel, az égi erőkkel, a kozmikus eseményekkel összefüggő, hanem a történetiségen illetve az individualitáson – az egyén születésén, nevén – alapuló ünnepek tagolják, nincs is alkalom a szent idő megtapasztalására. Feledésbe merültek az eszközök, módszerek, az emberekben ugyanakkor megmaradt a transzcendencia megtapasztalásának örökérvényű igénye, amely számos jelből, mítoszteremtő próbálkozásból látható. De mint minden korban, mi is teremthetünk alkalmat az idő rendszeres megszentelésére és ezzel együtt egy benső átalakítás végrehajtására. Több lehetőség is kínálkozik, amelyekkel egyformán élhetünk.

Hogy még kisebb időegységeket ne említsünk, akár minden nap megszentelhető, ha a Nappal kelünk és nyugszunk magunk is. Jó lehetőség tetteinknek a Hold járásához igazítása is: ahogy a telő Hold telít, növeszt, s ezzel bővíthetünk, úgy fogyaszt a fogyó Hold, tehát csökkenteni lehet vele életünkben a nemkívánatos dolgokat. A következő megszentelhető időszak a Nap egy-egy jegyben haladása, amikor feladatainkat az adott jegy érvényéhez illeszthetjük. Ahogy pedig a Nap végigjár egy kört az Állatövön, ezen egy évkör alatt mi is gyökeres fordulatot tehetünk.

A legtágabb szent időszak – nem említve most a Jupiter tizenkét éves vagy a Szaturnusz huszonkilenc-harminc éves fordulatát – a hét év: ennyi idő alatt minden sejtünk kicserélődik, vagyis ennek analógiájában a legeslegmélyünkig megújulhatunk; továbbá minden év megfeleltethető egy tudatfunkciónak, ezzel egy-egy esztendő alkalom egy-egy bolygóprincípium „bensővé építésére” is. Ezen megszentelt időszakok ciklikus ismétlésével tölthető meg tartalommal, állandó fejlődéssel az élet.

Programajánló: http://www.symbolonintezet.hu/az-evad-utolso-nagy-numeraja…/

A húsvéti locsolás „mágiája”

2015-04-06Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Old Age a New Age-ben, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

Talán a locsolkodás az egyik legkedveltebb népszokás, amelyet a mai napig többé-kevésbé tartanak az emberek. Bár a húsvéti locsolkodásnak léteznek egyházi, keresztény magyarázatai is, azzal a legtöbben tisztában vannak, hogy ez a hagyomány merőben pogány gyökerekkel bír.

A bibliai eredetet szerint a Krisztus sírját őrző katonák a feltámadás hírét vevő, ujjongó asszonyokat igyekeztek lecsendesíteni úgy, hogy lelocsolták őket. Másfelől egyházi hagyomány szerint az ünnepélyes keresztelés emléke, a víz általi rituális megtisztulás kísért a húsvéti locsolkodásban.

Az már eltűnt a köztudatból, hogy húsvéthétfőt hajdan vízbevető hétfőnek is nevezték. A legények ugyanis egykor a patakhoz vitték a legszebb ruhájukban pompázó lányokat, ott pedig a vízbe vetették őket. A következő fokozatot az jelentette, hogy itatóvályúba dobták, majd a kútnál vagy a lányos házak udvarán dézsákban vagy vödrökben hozott vízzel locsolták meg őket.

Szigorúan a szoknya alá öntötték a vizet, ugyanis a cél az volt, hogy szertartásosan megtisztítsák és a bőséges termés és szaporulat érdekében jelképesen megtermékenyítsék őket. A locsolkodás tehát termékenységmágia is: a legények által a leányokra zuhintott víz a férfimagot is jelképezi. Nemhiába írta Róheim Géza, a pszichoanalízis és az antropológia nemzetközileg is jegyzett magyar klasszikusa közel száz évvel ezelőtt: „A legény, aki megöntözi szeretőjét, a lány, aki hálából odaadja a tojását, olyan világos körülírása a coitusnak, hogy különbet ki se lehet gondolni”.

Persze jobb, ha a lányok ma nem gondolnak ebbe bele. Olyan mélységekbe pedig nem szokás, hogy a locsolásnak, mint katartikus rítusnak is a víz tisztító, megújító, továbbá betegségelhárító, de leginkább termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja. A locsolás a termékenységkultusz része, nemcsak a megtermékenyítés vágyáról szól, hanem a természet tavaszi újjáéledéséhez kapcsolódva a természet majdani ajándékainak, a bőséges termésnek a vágya is megjelenik benne. Egy falusi közösségben nem volt ez feltétlenül tudatos, de így működik a mágia: sokszor az analógiákra fogékony elme megteremti azokat a szertartásokat, amelyek eredetét és magyarázatát nem lenne képes megfogalmazni.

Ahogy hajdan sem voltak tudatában ezeknek a mély kapcsolatoknak, úgy merült feledésbe a paraszti társadalmakban még ismert és tudott szokásrendje a locsolásnak. Alig száz év kellett csak hozzá és a városi rítus visszaszivárgott faluhelyre is, vagyis az, hogy kortól függetlenül illett meglocsolni a hölgyeket: férj a feleségét, leányait, szomszédasszonyát, gyerekek pedig minden nőneműt, osztálytársaktól tanárnőn át nagymamáig, hogy „el ne hervadjanak”, s persze tojást, édességet, egy időben akár pénzt is kapjanak a locsolásért.

Összességében ma talán az tartja fenn leginkább ezt a hagyományt, hogy jó alkalom arra, hogy találkozzanak egymással az ismerősök, családtagok. A locsolás módszerei is még tovább finomodtak. Van, aki még őrzi a régebbi városi hagyományt, s szódavízzel öntöz, mások pedig az igazán civilizált kölniüveges vagy dezodoros „locsolást” választják. A művelt és modern módihoz hozzátartozik, hogy locsolóversekkel kell beköszönteni és engedélyt kérni, amelyek között vannak hagyományosak és pajzánok egyaránt. Utóbbiak inkább a locsolkodásban társaknak, a többi fiúnak, férfinak szólnak: ki mer még mindig rímbe szedetten, de minél meghökkentőbb csattanóval versikét, „rigmust” szavalni? Évről évre újabbak születnek, némelyik már önmaga paródiája, míg vannak, akik visszanyúlnak a szimbolikus üzeneteket őrző locsolóénekekhez, mint például:

Korán reggel útra keltem,

Se nem ittam, se nem ettem.

Tarisznya húzza a vállam,

Térdig kopott már a lábam,

Bejártam a fél világot,

Láttam sok-sok szép virágot,

A legszebbre most találtam,

Hogy öntözzem, alig vártam.

Piros tojás, fehér nyuszi,

Locsolásért jár a puszi!

Ma is a hagyomány megőrződött része, hogy a megilletődött és hervadástól megmentett lányok a legkésőbb húsvétvasárnap festett, díszített piros tojásokkal fejezik ki köszönetüket azoknak, akik meglocsolták őket.

A tavasz a párválasztás ideje is, hiszen ahogy a népdal szól: „Tavaszi szél vizet áraszt, minden madár társat választ…”. Így volt ez a fiatalokkal is: eredetileg azokat a lányokat locsolták meg előszeretettel, akik nekik tetszettek. Hajdan pedig csak azok a legények kaptak „hímes” tojást, akiknek az udvarlását a lányok szívesen fogadták, a többiek előfordult, hogy homokkal töltöttet kaptak. Ilyen módon, „burkoltan” üzentek egymásnak a fiatalok, s persze mindenki értett ennek a szimbólumnyelvnek a szavaiból.

A húsvéti locsolás „száraz” változata egyes vidékeken a húsvéti korbácsolás. Húsvét hétfőjén a legények a tojásokért cserébe egy négyszögre font korbáccsal csapkodták meg a lányokat. A korbácsolás csakúgy, mint a locsolás, a nagypénteki mosakodás, tisztító rítus maradéka. Germán népek hagyományaiban is öntözés helyett vesszőzés szerepel ugyancsak termékenységvarázsló célzattal és hiedelemanyaggal.

Húsvétkedd a visszalocsolás napja volt, amikor a lányok, akik előző nap, a locsolkodás során még kellően megtisztelve érezték magukat a hideg zuhany után, erre a napra már visszafizetni szándékoznak – nyilván az egyensúly végett – vélt és eljátszott sérelmeikért és minden férfit, akit csak megláttak az úton, alaposan megöntöztek. Az fizetett rá leginkább, aki nem a kertek alatt osont el hajnalban dolgozni, ami legalább egy újabb ürügyet szolgáltatott a korai keléshez.

A Húsvét ünneplésének zsidó, keresztény és pogány gyökerei

2015-04-04A nap szimbóluma, Egyéb, Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Old Age a New Age-ben, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

A Húsvét az az ünnepünk, amelyben tetten érhető a hagyományok akár gyors változása, s a mélyén mégis éreztető valami örök, időtlen, ismétlődő. Változnak a hagyományok, mert akár csak száz évvel ezelőtt is a Húsvét számított a legfontosabb ünnepnek, s csak később vált hangsúlyosabbá a Karácsony. Ugyanakkor a hagyományok öröklődnek, hatnak is egymásra, így alakult ki a mi Húsvét ünnepünknek is a zsidó és keresztény vallásból, ősi, sokezer éves pogány elemekből ötvöződő hagyományrendszere.

A Húsvétban úgy is tetten érhető a változás, hogy az időpontja minden évben más és más lehet, tekintettel arra, hogy a Hold járását is figyelembe kell venni a Húsvét idejének meghatározásánál, a Hold pedig tudvalevőleg telik és fogy.

Zsidó eredetű hagyomány, hogy változik a Húsvét ideje, mert az eredetileg mezőgazdasági ünnepnek számító Pészach a zsidók számára is később vált az Egyiptomból való kivonulás ünnepévé. Ez volt a zsidók azon legnagyobb ünnepe, amelyre Jézus megérkezett Jeruzsálembe a tanítványaival, hogy azután a története az elfogásával, keresztre feszítésével, majd feltámadásával folytatódjon, hogy azután megszülessen a kereszténység és az eseményekhez kapcsolódóan a kereszténység legnagyobb ünnepe, a megváltás, a halál legyőzésének, Krisztus föltámadásának bizonyossága.

Maga a Húsvét magyar elnevezése azzal kapcsolatos, hogy ilyenkor véget ér a Hamvazószerdán kezdődött negyven napos böjt, nagyszombaton már vehetünk magunkhoz húst. A böjt a testi, lelki, szellemi tisztulásról szól, sőt a Húsvét előtti hét – a nagyhét – jellemzője a tisztálkodás volt, a ház, a környezet takarításáról. Ebben is megjelenik az ünnep eredeti tartalma, mégpedig az, hogy a kereszténység felvétele előtt ez az ünnep tavaszünnep volt, a természet feltámadásának, újjáéledésének várásáról szólt.

Számos ősi elemben tetten érhető ez. Eleve ilyen az, hogy a Húsvét eredetileg feltehetően a tavaszi napéjegyenlőség idejére esett – miként az őskeresztények gyakorlatában is az első századokban -, s csak később tevődött át a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapra, a már említett zsidó hagyományok átvétele nyomán. A tavaszi napéjegyenlőség az az időpont, amikor kiegyenlítődik a fény és a sötétség a világban, s ettől kezdve a nappalok már hosszabbak, mint az éjszakák, a világosság győzött a sötétség téli uralma felett.

Nos hát, „jöjjön a tavasz, vesszen a tél”, telítődjön élettel a természet, pattanjanak a rügyek, süssön a Nap, zsendüljön az élet, kezdődjön az újjáéledés!

Napfogyatkozás napéjegyenlőségkor – avagy jön a Markoláb!

2015-03-19Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Jelfigyelés (jóslónapok, időjóslás), Old Age a New Age-ben, SzimbológiaCsörgő Zoltán

A tizenhat évvel ezelőtti, 1999. augusztus 11-ei teljes napfogyatkozás kapcsán született az alábbi írás, amely időtállónak bizonyult. Kiderült ugyanis, hogy a hagyományra és a szimbólumok világára vonatkozó kutatás során egy olyan modell jött létre, amely egyfelől egy ősi világlátás rekonstruálására tett kísérlet, másfelől útmutatás lehet, hiszen a régi szokások értelmezésével nemcsak az archaikus gondolkodás megértése volt célunk, hanem ezen alapulva a belőlük fakadó belátások átemelése is a mába.

A kutatás közben tehát világossá vált, hogy az analógiákat alkalmazó látásmód a jelenben is alkalmazható, teljes világképet nyújt, ami segít a mai világi és tudati folyamataink megértésében. Kiváló lehetőséget nyújt ezért annak megtapasztalására, miként telítődnek benső élményekkel a felismerés nyomán a hagyomány szimbólumai, így eligazíthatnak minket egy-egy sorsfordítónak ígérkező időszakban.

A mostani napfogyatkozás szimbolikáját alaposan átszínezi, értelmezését gazdagítja, hogy a kulminációja 13 órával előzi meg a Nap Kos jegybe lépését, vagyis a tavaszi napéjegyenlőséget. Azaz mielőtt a Fény, a mitikus Naphős győzedelmeskedhetne a Sötétség felett, utóbbi tesz még egy erőteljes és sikeres próbálkozást, hogy eltakarja a Napot, a fény, a világos erők, az élet forrását.

Nézzük meg a jelenségek szintjén, hogy mi történik a napfogyatkozás óráiban! Egyszer csak fényes nappal elkezd besötétedni, a Nap fénye, ahogy korongjába behatol egy sötét folt, mind halványabb lesz. A Hold árnyéka elkezd kúszni a Földön és ezeken a helyeken beáll néhány percre az éjszaka. A Nap helyén egy fekete lyuk tátong. A napfogyatkozást átélők lelkét ilyenkor valóban ősi, mélyről jövő, atavisztikus aggodalom lephette meg.

Nem csoda, hiszen lényegében kifordul a világ, a szokásos földi színtéren olyan dolog történik, ami az Alvilágban szokásos: nappal lesz éjszaka. Az Alvilág ugyanis az archaikus világlátás szerint fordítottja evilágnak. A túlvilágon a Nap nem világít, ami itt világos volt, ott sötét lesz, így a nappalok és az éjszakák rendje megfordul. Az égen megjelenő sötét folt azt jelképezi, hogy a fonákká vált világban fenn az égen jelenik meg az Alvilág nyílása. A nyílásból pedig előbújik az Alvilág ura.

A napfogyatkozáskor néhol tiszta kútvizet öntöttek fehér tálba vagy tányérba és annak színén látták, hogy a benne tükröződő égen kutya vagy farkas kapkod a Nap után. A leginkább elterjedt hiedelmek szerint a Napot valamilyen állat eszi vagy ellenséges lény, szörny üldözi, természetfeletti lény nyeli el. Ennek nevét még a palócok tudják leginkább: ő a Markoláb, egy kincsőrző sárkánnyal rokon lény. A mesében is sárkány a naplopó, sárkány rabolja el a Napot s köszönt teljes sötétség az országra. (A király fele királyságát és lányát ígéri annak, aki visszahozza. Szépmezőszárnya megöli a sárkányt, felereszti az égre a Napot, az őt üldöző sárkányanyát, a vasorrú bábát a világkovácsa segítségével pusztítja el: forró ólmot önt hatalmasra kitátott szájába…)

A nép a napfogyatkozáskor zörejt, lármát gerjesztett, hogy a sárkányt elijesztve a Napot tőle megmentse, vagy bezárkóztak a házaikba. Mivel a napfogyatkozás „káros legalább termésre, jószágra”, ezért „különös kénköves harmat vagy esőtől félve, nyájakat haza hajtják, kutakat befödik”, máshol úgy tartották, hogy „a nap előtt sárkány repül át, vizelete azon ártalmas harmat, amely döghalált hoz, s azért kell a kutakat befödni”.

Ugyan a kutakat is azért fedték be – mivel azok le-, egyben feljáróként szolgálnak az Alvilág és evilág között -, hogy a sárkány ne jöjjön fel, a sötét erők ne árasszák el a világot. A napfogyatkozás elkerülésére, de legalább a sötétség ellen, térnyerése megakadályozására – mint mindig, amikor a Napot, a fényt szándékoztak erősíteni, támogatni, például a téli és nyári napfordulókor -, mágiát alkalmaztak, máglyát raktak, nagy tüzet gyújtottak. Olykor, hogy az eltűnő Napot helyettesítsék, sugaras műnapot készítettek szalmából, ágakból, majd meggyújtották, s körben sétáltak – lényeg, hogy szertartást végeztek az éber tudatosság megtartására…

A régi feljegyzések szerint a napfogyatkozásban az emberek mindig Isten büntetését látták. Rettegés lett úrrá rajtuk, attól tartva, hogy „a Nap végleg elfogy, veszedelemben léte által, a világ végkimenetele bekövetkezik”. Úgy vélték, napfogyatkozást az okoz, ha „az ördög az Istentől kicsal egy kis parazsat”, vagy a boszorkány veszi le az égről, vagy éppen a Hold verekszik a Nappal. Ezt gondolták akkor is, amikor a feljegyzések szerint 1880-ban, Budafok határában láttak – az utolsó, 1842-es teljes után valószínűleg csak részleges – napfogyatkozást: „látták, hogy a Nap… háromszor volt alól, mégis felül került.”

A hagyományos magyar világképben a világ hármas felosztása, az alsó világ, a középső, földi világ és a fölső világ a benső tapasztalásban egymást meghaladó tudatállapotokat jelképez. A mitikus képzet hármassága tudati analógiája szerint a tudattalan, tudatos és a kiterjesztett tudatosság szintjeinek felel meg leginkább. Így az Alvilág a tudattalan a személyiség sötét, rejtett oldalát, a középső világ a hétköznapi tudatot, a felső világ a transzcendens bölcsességet szerzett, kiteljesedett emberi tudatállapotot jelképezi.

Az alsó és a felső világ szembenállnak egymással, mint a sötétség és világosság eredői is, így világosság és sötétség harca a tudatos én harca a világosság segítségével a nem tudatosított, idegennek megélt, elutasított erőkkel a megismerésért és kiteljesedésért. Az igazi szellemi integráció magja az emberi természet sötét, el nem fogadott, látni nem akart oldalán található. Az Alvilágban rejlenek az igazi lehetőségek, felismerések, ott, ahol valami taszít, zavar, s aminek az elfogadásáért, önmagunk igazabb, teljesebb mivoltának felismeréséért meg kell küzdeni. Erről szól a régi kanászdal is: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.”

Mit tehetünk akkor, ha az öntudat erejét jelképező Nap eltűnik? Hol rejlik ebben az eseményben lehetőség az önnön tudatosságának kiterjesztését szándékozó számára, mikor a pokol, az alvilág jön el hozzánk? Mire kínálkozhat egyáltalán esély olyankor, amikor a sötét erők árasztják el a világot, vagyis a kellően fel nem készült, fel nem ismert erőivel szemben nem felvértezett embert félelemteli módon elönti saját benső sötétsége?

Semmiképpen sem pusztán arra, hogy a fogyatkozó Napot nézzük. A régi közmondás szerint „fogyva nézik a napot” – vagyis a Napot akkor nézik legjobban, mikor fogyatkozik, egyébként észre sem veszik. A legtöbb ember úgy él, hogy valójában se lát, se hall, s csak akkor tűnik fel számára valami addig természetes dolognak az eltűnte, mikor már nincs. A napfogyatkozás is ilyen és bármennyire is tudja az ember, hogy majd csak előbukkan a Nap, a zsigeri rettegés benső katasztrófahelyzetet okozhat, sőt a tudat megrázkódtatását a világ, mint a tudat tükörképe is visszajelezheti. Az 1880-as napfogyatkozás után azt írták még a tizenkét évvel később mindössze három mondatban lejegyzett tudósítás végére: „Délután földindulás volt, mintha hinnán (hintán) lettek volna”.

Bármily fájdalmas és szenvedésteli, átalakulás csak valami halála, elpusztítása révén következhet be. Ahogy régen mondták, a sárkány, a Markoláb „valamit megint a föld alá akar rabolni” és „minden napfogyatkozással valami eltűnik a világból” – vagyis önmagunkból. Valami az égi történéssel párhuzamosan meghal bennünk – a legjobb, ha tudatosan fogyasztunk el valamit magunkból és az a mi szándékunk szerint tűnik el belőlünk, s nem találomra.

Volt olyan elképzelés is, hogy a napfogyatkozáskor „a sárkánykígyóval a garabonciás megy a Nap elejébe”. A sötét erő tehát meglovagolható, egy magasabb, meghódítható tudatosság érdekében igába fogható. Régen a kutakat zárták le – a legjobb, ha mi önmagunkat zárjuk be a sötétbe, alámerülünk önnön Alvilágunkba egy „dudás-mozdulattal”. Így tudunk a kezdetnél még teljesebben, megújultan visszatérni – ahogy majd számunkra a Nap is fényesebben, kerekebben ragyog majd minden korábbinál, mikor – jó eséllyel – előbukkan.

Joker vagy Démon Robbie Williams? A szemfestés mágiájától a shock-rock műfajig

2015-02-25Egyéb, Hírek a szimbólumok világából, Old Age a New Age-ben, SzimbológiaCsörgő Zoltán

A farsangi időszakban “bombaként robbant” a hír, hogy augusztus 10-én Robbie Williams fellép a Szigeten, ez lesz a fesztivál mínusz egyedik napjának programja. Az énekes a Let Me Entertain You című turnéjával jön Budapestre. Az utcákon megjelentek az eseményt reklámozó plakátok, amelyeken a brit fenegyerek, deviáns megasztár eleget tesz a korszellemnek, s mint a koncertek közönségének héroszpótléka ezúttal sötétre festett szemekkel, polgárpukkasztó nyelvöltéssel testesíti meg a lázadás szellemét.

Kinézete, maszkja elsőre a Joker figuráját is felidézheti nekünk, különösen Heath Ledger alakításában.

Készült Jokeres kép Robbie Williams-szel is, ám jobban megértjük maszkválasztását, ha felidézzük, hogy A Let Me Entertain You turné keretében jön hazánkba, amely turné címadó dala egy ideje a Williams-koncertek nyitó száma, legtöbb showját ezzel kezdi az énekes. Tizenhét(!) évvel ezelőtt jelent meg az a videoklip, amelyben Williams úgy van öltözve, mintha a KISS együttes egyik tagja lenne.

Ami Jokert, a vérbeli gonoszt összeköti a Gene Simmons által a színpadok rivaldafényében megjelenített alakkal, az a démonira festett szemek. Simmonsnak ez is volt a színpadi neve: A démon. Talán évezredekre visszavezethető és több kontinens kultúrájában fellelhető az a törekvés, hogy a szemek sötétre festésével démoni külsőt kölcsönözzenek maguknak az emberek.

Különösen gyerekek szemét festették körbe sötét színekkel, hogy így ne ragadják el a lelküket az éppen ilyen kinézetűnek elképzelt démonok. Ez a gyakorlat fennmaradt a mai Nepálban is (a fenti képet 2010-ben Katmanduban készítettem).

Ma már inkább az él a köztudatban, hogy a szemfestés talán a leglátványosabb módja annak, hogy a nők felhívják a figyelmet magukra. Lényege, hogy kiemeljék ezzel a szemeket, így a végeredmény csillogóbb tekintet lehet, de egy jól elkészített szemfestéssel korrigálni lehet a szem alakját is. Pedig a maszkoknak is eredetileg épp az az egyik célja, ami a szemfestésnek: az, hogy az ún. apotropaikus, azaz gonosztávoltartó mágia révén elijesszék a sötét, ártó erőket azáltal, hogy meg is jelenítik azokat.

A KISS együttes tagjai könnyen felismerhetők voltak az őket rajzfilmfigurákhoz is hasonlóvá tevő arcfestésükről és a fellépőruhájukról, amely védjegyükké vált az évek folyamán. Az együttes szándékosan hajazott a démoni megjelenésre, ráadásul a logójukkal is sokkolták a közönséget, amely nagymértékű hasonlóságot mutat a Németországban illegálisnak minősülő náci SS szimbólummal.

Azonban nemcsak a logó, hanem maga az együttes neve is megütközést keltett sokakban. Pletykák kezdtek keringeni arról, hogy a KISS kifejezés egy titkos mozaikszó, a Knights In Satan’s Service, azaz Lovagok a Sátán szolgálatában rövidítése, ám ez nem bizonyult igaznak.

Azért amikor a KISS a tévében szerepelt a Mike Douglas Show keretében, s egy Simmons-interjúra is sor került, a zenész magát „a megtestesült gonosznak” nevezte. Szó mi szó – avagy show mi show – , ő előszeretettel köpött “vért” (valójában joghurt és ételszínezék keverékét), okádott tüzet előadás közben és öltötte ki tövig a nyelvét. Koncertjeiken a többiek is kizárólag festett arccal, szörnymaszkokban léptek fel, a zenét pedig színpadi díszletekkel, látványos show elemekkel dobták fel, miközben mindenütt petárdák robbantak.

A KISS megjelenésével is számos együttest inspirált arra, hogy használjanak maszkokat vagy arcfestést. Közülük többen éltek a lehetőséggel, hogy a gonosz fiuráját alakítsák, például Marilyn Manson.

Valójában már a KISSre is nem kisebb előadó volt hatással, mint Alice Cooper, az ő nevükhöz kötik az úgynevezett shock-rock műfaj elterjedését.

Később ezt képviselte a finn Lordi zenekar is, akiket ugyancsak vádoltak sátánizmussal, miközben egyik daluk címe éppen ez: Az ördög egy vesztes.

Csörgő Zoltán

Symbolon Intézet

… szimbólumok világa…