A világosság és sötétség harcában a téli napfordulókor megszületett új Nap, a növekvő fényesség még nem győzedelmeskedett véglegesen az éji, téli sötétség felett, még hosszabbak az éjszakák és az alvilág nyitott kapuja még nem zárult be teljesen. Az alvilági lényeket jelenítik meg az Európában több helyütt ekkortájt tartott maszkos karneválokon, alakoskodókat felvonultató fesztiválokon.
Az egyik leghíresebb, leglátványosabb maszkos felvonulást a spanyolországi Guadalajarában, Luzónban tartják. Itt ördögnek öltözött duhaj legények, férfiak vonulnak fel, akik előtte korommal és olajjal befeketítették magukat, szarvakat tesznek fejeikre, s úgy vonulnak végig a falun keresztül, hogy közben folyamatosan csengetnek, csörömpölnek, kongatnak a derekuk körül elhelyezett kolompokkal. Mindezt azért, hogy elűzzék a gonosz szellemeket.
A zajkeltés a démonűző, gonosztávoltartó ún. apotropaikus mágia egyik legfontosabb eszköze ősidőktől kezdve (ilyen még a dudálás, petárdadurrogtatás, de a koccintás, pezsgődurrantás és még sok, általunk ma is gyakorolt, kiváltott jelenség). Még félelmetesebbé teszi a “luzóni ördögök” megjelenését, hogy az álarcosok, alakoskodók gyakran tesznek a szájukba hamis fogakat, amelyeket nyers burgonyából készítenek.
Ezek az ördögfiaknak öltözött emberek a rítus részeként a hagyományos zene hangjaira és ütemére körbetáncolják a falut. Ha férfival találkoznak, azokat megkergetik, bekoszolják, befeketítik, egyedül azok menekülnek meg a “diablók” támadásától, akik “mascaritának” öltöznek. Ők arcukat egy fehér ruhával fedik be, halott, s ezért ijesztő női alakokat jelenítenek meg.
Luzónban egészen biztosan kereszténység előtti hagyományokra vezethetők vissza ezek a felvonulások, amelyekhez “kísértetiesen hasonló” a magyarországi farsangi hagyományok között a busók felvonulása. A mohácsi sokácok messze földön ismert népszokása, a busójárás idejét a tavaszi napfordulót követő első holdtölte határozza meg.
Mohácson a hagyomány eredetét a törökűzés legendájával is magyarázzák. Eszerint a Mohács-szigeti mocsárvilágba menekült őslakos sokácok megelégelve a rabigát, ijesztő álarcokba öltözve, maguk készítette zajkeltő eszközökkel, az éj leple alatt csónakokkal átkelve a Dunán, kizavarták a törököket Mohácsról. E mondának aligha van történeti alapja, hiszen a város 1687-ben szabadult fel a török uralom alól, s a sokácok nagyarányú betelepítése csak mintegy tíz évvel ezután kezdődött meg. A balkáni eredetű sokácok minden bizonnyal korábbi hazájukból hozták magukkal a szokást, mely azután Mohácson formálódott tovább és nyerte el mai alakját.
A népszokás megjelenéséről a XVIII. század végéről vannak az első adatok. A busó öltözete régen is olyan volt, mint ma: szőrével kifordított rövid bunda, szalmával kitömött gatya, amelyre színes, gyapjúból kötött cifra harisnyát húztak, lábukon bocskort viseltek. A bundát az öv vagy marhakötél fogta össze derekukon, erre akasztották a marhakolompot. Kezükben az elmaradhatatlan kereplőt vagy a soktollú, fából összeállított buzogányt tartották. A leglényegesebb azonban, ami a busót busóvá teszi: a fűzfából faragott, hagyományosan állatvérrel festett birkabőrcsuklyás álarc.
Az így beöltözött busókat kísérik a jankelék, akiknek az a szerepe, hogy távol tartsák az utca népét, főleg a gyerekeket a busóktól. Hamuval, liszttel, ma már csak ronggyal vagy fűrészporral töltött zsákjukkal püfölik a csúfolódó gyerekhadat. Régen a tülkölő, kereplő, kolompot rázó és „bao-bao!”-t ordítozó busócsoportok célja az volt, hogy házról-házra járva kifejezzék jókívánságaikat, elvégezzék varázslataikat, mindezt étel-ital adományokért, amiket sehol sem tagadtak meg tőlük.
A látványos, télbúcsúztató busójárás eseménysorozata manapság úgy indul, hogy a Sokac-révnél a táncosok, busók, dudások bemutatója után a busók átkelnek a Dunán, a több száz jelmezes busó, jankele, maskara elvonul a Koló térre, házról-házra járnak a környező utcákban jókívánságaikkal, télűző szertartásukkal, bao-baót kiabálva, majd egy régi, elöltöltős busóágyú dörrenésére elindulnak a Széchenyi térre. Onnan nagy zajjal, kereplőzéssel, kiáltozással szabad farsangolásra szétszéled a maszkos menet, hogy szürkületre visszatérjenek a főtérre. Ekkor a Duna-parton vízre bocsátják a telet jelképező farsangi koporsót, majd meggyújtják a téren a hatalmas máglyát, amelynek körültáncolásával véget ér a legfőbb program.
A lefátyolozott arcú nőket és a lakodalmas viseletbe öltözött férfiakat, továbbá a karneváli jelmezű alakokat is maskarának nevezik Mohácson. A bekormozott arc, a marhakolomp a derekakon, a lefátyolozott arcú nők, s még számos azonos vagy hasonló elem arra utal, hogy egy ős-európai szokással van dolgunk mindkét esetben. Hasonló karneváli maszkok léteznek még Olaszországban és Szardínián, vagy Svájcban a wallisi Lötschentalban, ahol a maszkosokat Tschäggättéknek hívják. Az állatalakoskodás szokása mindenhol az ünnep ősi üzenetére utal, hiszen az alvilágot, az árnyékvilágot benépesítő és a lelkek átjáróján keresztül a földi világba feljáró szörny alakú lelkeket, holtakat, kísérteteket, ördöngös lényeket jelenítik meg szarvakkal és bekormozott arccal az álarcosok. A cél pedig: azok elijesztése, s a halál kinevetése.
A busójárás a más népek hiedelemvilágában is megtalálható télbúcsúztató, gonoszűző, tavaszköszöntő, oltalmazó, termékenységet varázsló ünnepek családjába tartozik. Éppúgy rokonságot mutat a riói és a velencei karnevállal, mint az afrikai népek szokásaival.
