Szimbológia kategória bejegyzései

A hóember szimbolikája

2014-12-30Szimbológia, Szimbólumrendszerek (aktuális szimbólumok)Csörgő Zoltán

A szimbólumok kapcsán az egyik legcsodásabb élmény, amikor ráébredünk arra, hogy hétköznapi cselekedeteinkben is megjelennek, beférkőznek tetteinkbe, rítussá magasztosítva azokat. Vannak évről-évre ismétlődő ünnepek, amelyekben természetes módon követik egymást a szimbólumok sorozatából teremtett szertartásos mozzanatok. S vannak olyan szintén rendszeresen ismétlődő természeti események, amelyek lelkünk mély rétegeiben szólítanak meg minket és önkéntelenül engedelmeskedve az időtlen késztetésnek mi elkezdünk egy olyan tevékenységet, amely révén örömtelien belefeledkezhetünk a jelen pillanatba.

Ilyen az, amikor télen leesik az első hó, s mint gyerekkorunkban, vagy éppen gyerekeinkkel nekilátunk hóembert építeni. Mélyen tükrözi ez a szimbólumok természetét: hatnak ránk, cselekedni hívnak, ám sokszor nem tudjuk, hogy amit teszünk, az voltaképpen rítus. Mert a hóemberépítés is az, s a hóembernek is megvan a maga szimbolikája.

Kezdve azzal, hogy három gömbből kell készíteni egy igazi, klasszikus hóembert. Mi mást jelképezne ez, mint az ember összekapcsolódó testi-lelki-szellemi hármasságát? Ráadásul ahogy a gömböket egymásra helyezzük, ezek kifejezik a hagyományos elképzelésekben előbbiek hierarchiáját. Legközelebb a földhöz, az anyaghoz a test van. A középső gömb, a lélek szintje az, ami összeköti “eget” a “földdel”, szellemet a testtel. A felső gömb a legkisebb, ez a legláthatatlanabb az anyagi-fizikai valóságban, ugyanakkor ez van legmagasabban, legfelül, legközelebb az éghez, jelezve eredetét és célját.

A gömböket rétegről rétegre kell elkészíteni. Kis golyóval kezdjük, s ezt a földön elterülő hórétegben gördítve, gurítva hízlaljuk, mint ahogy lényünk különböző szintjeit is folyamatosan tápláljuk, gazdagítjuk élményekkel és tapasztalatokkal.

A gömböket ezután fel kell emelni, egymásra rakni, kiegyensúlyozni egy láthatatlan benső tengely mentén. De talán mégsem olyan láthatatlan ez a tengely, hiszen a hóembernek több attribútuma is kifejezi, megjeleníti. Ilyen például a széndarabokból kirakott gombok sora, amelyek kirajzolják azt az energiautat is, amelynek mentén az életerő a szellem tisztulásával és összpontosításával párhuzamosan felemelhető.

S ha már tisztulás: az ég felé mutat, s szintén a szellemi, vertikális utat jelzi a hóember kezébe nyomott seprű is, ami egyúttal arra is figyelmeztet, hogy a folyamatos benső tisztulás, vagyis önismeret nélkül nem képzelhető el a benső ösvény bejárása és a szellemi felszabadulás. A seprű nyele a földre támaszkodik, míg a tulsó vége a sok párhuzamba kötött ágú seprűfejjel függőlegesen mutat felfelé, ami arra is utal, hogy össze kell kötni a létezés szféráit: az anyagi világban kell megtalálni az egy biztos ponton támaszkodó pillért ahhoz, hogy az ég felé lehessen irányítani a szerteágazó figyelmünkből a szellemi gyakorlatok során egy irányba terelt szellemünk.

A lelken, azaz a középső gömbön átvezető út után a felső gömbhöz érkezve ami szembetűnő, az a jelek sokasága. Mindenekelőtt itt válik a kezek után egyértelművé, hogy itt egy emberről van szó. Egy olyan emberről, akit nekünk kell létrehozni a tiszta minőséget jelző fehér hóból, csakúgy, mint ahogy magunkban kell kialakítani azt a tiszta lényt is, aki a legteljesebb, a létezés mindhárom szintjén kerek egész.

A fejen szénszemek rajzolják ki az arc általában is leghangsúlyosabb részét. Néha szén jelzi a szájat, azt a “görbét”, ami “mindent egyenesbe hoz”. A sárgarépaorr-ra könnyen rá lehetne ragasztani a freudi bélyeget, hogy az bizony fallikus jelkép, s tény, hogy ad bőven okot ilyen képzettársításokra, ám ez az értelmezésnek csak egy szintje. Lehet irányjelző is (“Mindig csak előre nézz!”), vagy antenna, avagy jelezheti a szellemi lényekre jellemző képesség hangsúlyozását, hiszen az ősidőktől mondják, hogy “illatokkal táplálkoznak”, lévén az a legfinomabb, már-már anyagtalan eszencia.

Az orr alatt egy másik antenna: a szájba dugott pipa. No ez már egyértelműbb utalás. A pipafüst is az éggel, a szellemi erőkkel áhított vagy kialakított kapcsolat jele. A füst kapcsolatban van az áldozással, áldozattal is. A pipa sok archaikus kultúra rituális tárgya volt, fontos elhatározásokat, fogadalmakat, együvé tartozást erősítettek meg hajdan a közös pipa elszívásával.

Már csak a fejfedő, a piros fazék van hátra. Formájával a cilinderre hajaz, de mint minden fejfedőnek, nemcsak profán funkciója van, amennyiben a hidegtől véd – de miért kellene a hóember fejét félteni a fagytól? -, hanem mint tartó edény ez is az igazán fontos tartalomra utal, ami a hagyományos szemlélet szerint az ember legfelső, éghez legközelebbi részében honol.

A hóember merev és mozdulatlan, míg a meleg ki nem kezdi. Épp ellentéte így annak a melegségnek, amit a készítése és a látványa ébreszt. Másfelől a jól elkészített hóember megingathatatlan, szilárd képzetet kelt, amilyenek mi is lehetünk, ha megszületünk bennünk a jellemből kiforró erő.

A hóember annyiban is tanítást hordoz, hogy emlékeztet minket arra: végső soron minden keletkezett, létrehozott jelenség időbe vetett és elmúláshoz kötött. Különösen az, ami materiális, hiszen az folyton átalakulásban van, miként a víznek is számtalan megjelenési formája van, s a halmazállapotok terén is három formában nyilvánulhat meg.

A hóember függőleges alakja szinte egy hangtalan kiáltás: memento mori, azaz emlékezzünk a halálra! Amikor a legnagyobb a sötétség, állítunk egy fehér, szinte éjszaka is világító hóembert, amiről tudjuk, hogy csak napok kérdése, de az enyészeté lesz. Ami múlhatatlan benne, az az időtlen szellem, ami mindig megtestesül, újjászületik így a téli napforduló idején, hogy felidézhetővé váljon általa a szellemi tisztaság, az emberi teljesség elérhetősége és az időbe kötöttségtől való megszabadulás.

Csörgő Zoltán

A karácsonyfa szimbólumai

2014-12-24Egyéb, Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaikarácsonyfaCsörgő Zoltán

A Symbolon Intézet ezzel az írással kíván békés, áldott Karácsonyt minden kedvelőjének és olvasójának!

Karácsonyfa

A legősibb, szinte egyetemesnek mondható csillagmítoszi képzet szerint a téli napfordulón megszületik a Nap, miután előbukkan az eget és földet összekötő Világfát is jelképező Tejút elágazásából. A Nap épp ott jár ugyanis éves útja, körkörös élete azon szakaszánál, amikor megtörtént halála, beavatása, s most újjászületve megjelenik a mindenség anyaölét is jelképező nyílásnál a Nyilas és a Bak állatövi jegyek találkozásánál. A diadalmas, halált legyőző Nap fénye megváltó, teremtő világosságot ad, a téli napforduló jó alkalom az élet megújulásába vetett hit megünneplésére.

A naphősök születésének ideje is ez, miként hajdan Mithrászé, vagy később, a III. században az ő római ünnepét (Sol Invictus, a Legyőzhetetlen Nap) felváltó Jézus születéséé. Ahogy ebben az ünnepben együtt élnek pogány és keresztény elemek, úgy értelmezhetők a karácsonyfán megjelenő szimbólumok is a különböző hagyományok alapján. Lássuk sorban őket!

Karácsonyfa

A karácsonyfa Életfa. A fenyőfa örökzöld növény, ami a mindig megújuló képességre utal, a zöld szín így az új élet reményét jelképezi, míg az ágak spirális elrendezése az életspirált mintázza. A fa ég felé törekvő csúcsa a magasabb tudatosság felfelé megnyíló természetét fejezi ki, azt a célt, ahová mint benső eredetéhez kíván visszaemelkedni az ünnep során magasrendű erőkkel töltődő, telítődő szellem.

Pontosan nem lehet tudni, hogy mikor állították fel Magyarországon az első karácsonyfát, mint ahogyan azt sem tudjuk megmondani, hogy ki büszkélkedhet az elsőség címével. Ezt ugyanis több főúri család is a magáénak tudja. Báró Podmaniczky Frigyes visszaemlékezéseiben azt írta, hogy hazánkban a fenyőfaállítást édesanyja, a Németországból származó Nostitz Erzsébet honosította meg az 1800-as évek elején. Egy másik forrás ugyanakkor úgy tartja, hogy Mária Dorottya, József nádor felesége állított először karácsonyfát 1820-ban, mégpedig Pest-Budán. De az első magyarországi óvoda létrehozójáról, Brunswick Terézről is ugyanezt mondják néhányan. Bárkié is az elsőség, tény, hogy a 19. század második felére már az egész országban elterjedt a karácsonyfa-állítás szokása.

régi Karácsony

A magyar nép hagyományában volt előzménye a karácsonyfának: az úgynevezett termőág a fény növekedését jelző téli napforduló ünnepére kiakasztott, termékenységet jelképező zöld ág volt. Az évről évre megújuló természet ősi, mágikus jelképe a pogány istenanya, Boldogasszony házat, családot védő erejét is közvetítette. Az ág általában rozmaringágacska, nyárfa vagy kökénybokor ága volt. A gerendára függesztették fel, aranyozott dióval, piros almával, mézesbábbal, szalmafigurákkal díszítették.

A szintén előzménynek tekinthető, Borbála napon vízbe tett és Karácsonyra kivirágoztatott gyümölcsfaág a természet megújulását is megjelenítette. A fa az örök fejlődés, növekedés, folytonos megújulás szimbóluma volt a magyar hagyományban. A fa ágai a teremtésnek az Égtől a teremtett lényekig zajló kiáradásának szintjeit is szimbolizálták, ahogy a népi imádság is szól: „Ég szülte Földet,/Föld szülte fát,/Fa szülte ágát,/Ága szülte bimbaját,/Bimbaja szülte virágját…”.

A fa Gyümölcsoltó Boldogasszony fája is, hiszen az életet adó Boldogasszony épp Karácsony előtt kilenc hónappal, március 25-én fogan meg. A fa termését, gyümölcsét is jelképezi Jézus. Fontos üzenetet közvetít az is, hogy a fa örökzöld, mivel így az öröklét szimbóluma. Az édenkerti életfa eredetileg az Isten teremtette ember örök életét, haláltól való mentességét biztosította. A bűnbe esett embernek Krisztus adta vissza kereszthalálával az öröklét ígéretét. Utal a fa arra az útra is, amit a lelkek megtesznek, hiszen a Világfa a lelkek túlvilági útja is, ezen születnek le az égből és ezen is térnek vissza.

A zöldág a kereszténység elterjedése után új tartalommal telítődött, s a bibliai Teremtéstörténetben szereplő tudás fáját jelenítette meg. Karácsony napja az első emberpár: Ádám és Éva napjára esik. Visszautal ez a kezdetre is, hiszen a Karácsony is kezdet: a kis Jézus születésének napja, egy üdvtörténet kezdete. A karácsonyfa bibliai eredetű magyarázat szerint ősi, családfa jelentéssel bír, a fa Jézus családfáját is jelenti.

Csillag-csúcsdísz

karácsonyfa csúcsdísz

A fa tetejére csúcsdíszként legtöbbször csillag kerül. Ez egyfelől a Sarkcsillagot, az égbolt egyetlen mozdulatlan pontját jeleníti meg, amely a Világfa képzeletbeli csúcsánál a túlvilági kaput szimbolizálja, az átjárót a mennyei világba. Másfelől ha a csúcsdísz lángos csillag formájú, akkor ez a betlehemi csillagot idézi meg, amely Krisztus születését jelezte a pásztoroknak, s hozta hírül a napkeleti bölcseknek a Megváltó megszületését. A fa tetején lévő csillag a belső szellemi csúcsok felé törekvő önmagunkra és a célra emlékeztet, a felemelkedett embert jelképezi, akinek a lehetősége ott van bennünk, s tápot kap az ünnep erejéből, mi több, a dísz a célt is jelképezi, a kincset, amire rálelhetünk, ha mi is elérjük életünkben a teljes újjászületést.

Gyertya

Már az ünnepi fa fényénél tartunk, de érdemes még megjegyezni egy érdekes összefüggést a fenyő és a fény szavak között, hiszen nyilván arra utal ez, hogy fényt adó fáról van szó. Az éjszaka is világító mennyei életfa számos hagyományban megjelenik, s az erre utaló, gyertyákkal díszített fák az újjászületés szimbólumai. Ezzel a jelentéssel ruházták fel például a görögök Dionüszosz fenyőjét. A gyertyák a Biblia alapján a keresztény szimbolikában a Logosznak, a Világ Fényének szimbólumai. A keresztény vallás szimbolikájában Jézus Krisztus az isteni fényforrás. A gyertya a szentháromságot testesíti meg a láng, a kanóc és a viasz egysége folytán.

A magyar néphit úgy mondja, hogy a mennyországban mindenkinek van egy égő gyertyája, ameddig az lángol, addig él az ember. Az égi csillagok lélekjelképek is, ezért a gyertyák fénye a csillagok és a lélek fényét is megidézheti. A gyertya is megsemmisül, miközben fényt ad, miként az Üdvözítőnek is meg kellett halnia, hogy az embereket megváltsa.

Izzósor

karácsonyi izzó

A gyertyák is felidézhetik a csillagokat, akárcsak a villamos energia elterjedése után az Edison segédje, Edward Johnson által 1882-ben kitalált színes karácsonyfaégők, melyeknek sokasága jelképezheti a Tejutat is számtalan csillagával.

Csillagszóró

A csillagszóró a gyertyánál is sokkal gyorsabban végigég és ellobban, ez is utalhat Jézus áldozatára, de az életünk rövidségére vagy éppen az érzések múlandóságára is figyelmeztethet minket. A csillagszórók a gyertyához hasonlóan a csillagokat és az örök világosságot idézik meg. Az örök világosságot, melyből csak emlékeztetőt kapunk, amikor meggyújtjuk őket. A csillagszóró jelképiségéhez tartozik az is, hogy külsőleg csupán egy fekete vagy szürke színű pálca, mely meggyújtva egyszer csak csodát teremt: vakító fénnyel ég, mialatt szikrákat szór szerteszét. Ilyen csoda minden ember, a benseje fényt rejt, amit szeretetként szerte tud sugározni.

Dió

A fán lógó aranyozott dió a termékenység és bőség jelképe, mint általában a magvas gyümölcsök. Másfelől mint mag az újjászületést is jelképezi, hiszen a mag földbe kerülve új életre kel. A néphit szerint a dió az anyja méhében fejlődő Megváltóra utal. Keresztény felfogásban a dió külső zöld burka Krisztus teste, a csonthéj a kereszt fája, a dióbél pedig maga az isteni lényeg. A dió ugyanakkor az értékes belső rész révén utal a rejtett lényegre is, eképpen a bölcsesség szimbóluma. Aranyozásával szintén az öröklétre, az elmúlhatatlanságra utal, valamint a lelkünkben fellelhető kincsekre. A magyar néphagyományban Karácsony estéjén a szoba négy sarkába védelmező céllal diót dobtak, s a karácsonyi vacsora is jósló diótöréssel kezdődött, mindenkinek a feltört diója, annak egészsége jelezte a következő évét.

Alma

A fán csüngő alma a tudás fáját jelképezi, amelyről Ádám Isten parancsa ellen vétve almát szakított. A középkori festményeken a Szűz Mária vagy a gyermek Jézus kezében lévő alma ezzel szemben a bűn leküzdésére, Krisztus megváltói küldetésére utal. De visszautal az alma a mítoszok és mesék aranyalmát termő fáira is. A gyümölcsöket termő édenkerti fák a sumer, hindu, kínai, japán Paradicsom-képzetekben is szerepelnek, gyümölcsük sokszor halhatatlanságot biztosít, például a taoista hagyományban a Nyugati Paradicsom közepén növő őszibarackfa termése bír ilyen hatalommal. A görög mítoszokban a boldogság és háborítatlan béke honaként szereplő Heszperiszek kertjében nimfák őrzik az örök ifjúság aranyalmafáját. A karácsonyfa almája a termékenység szimbóluma. Mivel az alma majdnem tökéletesen gömb alakú, a teljességet is jelképezi.

Gömbök

gömbök2

Az 1880-as években jelentek meg a törékeny üvegdíszek a karácsonyfán. Ezek a piros, arannyal díszített üveggömbök részben az olykor a vékony fenyőágakhoz mérten súlyos almákat helyettesítették, másfelől alakjukkal a teljességet jelképezik, valamint a Föld körül keringő bolygókra is utalnak. Az arab zodiákus hagyomány tizenkét ágú gyümölcsfájának termései szintén a csillagok és a csillagképek jelképei voltak.

Csengettyű

A kis harangocska jelzi, hogy „megérkezett az angyal”. Hangja hozza meg a karácsony hangulatát sok családnál. A pogány kultúrákban démonűző hatást tulajdonítottak a hangjának. A csengettyű hangja rezgésbe hozza a levegőt, ezzel jó energiákat teremt. A megtisztítás rituáléjában játszik szerepet.

Lánc, szerpentin, girland

A falusiak régen pattogatott kukoricából fűzött láncot akasztottak a karácsonyfára. Ma már papírból, olykor vékony fémfóliából készült csillogó szerpentinek, különböző színű girlandok fonják körbe a fát. Ezek a bibliai teremtéstörténet paradicsomi életfáján tekergő, kísértőként megjelenő kígyó jelképei, az „eredendő bűnre” emlékeztetnek bennünket. A kígyó bíztatta az első emberpárt az ígéretük megszegésére, a tiltott gyümölcs megkóstolására, a tudás megszerzésére és ő indította el az az emberiséget élet lefelé tartó spirálján, amiből Krisztus váltotta meg.

Szaloncukor

A karácsonyfán eredetileg minden jelenlévő számára tündöklött egy-egy parányi ajándék, házilag sütött édesség, az ünnepi esemény alakjait – Szűz Máriát, a bölcsőben fekvő kisdedet, az angyalokat, bárányokat, a karácsonyfa kicsiny mását – megjelenítő mézeskalács, olykor egy cukrász gyártmányaként kis sütemény. Vidéken hosszú ideig még a szaloncukor is házilag készült. A szaloncukor csillogó csomagolásával szintén jelképezheti a csillagokat, de egyúttal azokra a szellemi kincseket jelképező termésekre is utal, amelyet a mitikus hősök szedhettek a fákról.

Mézeskalács-díszek

A mézeskalács formái – fenyő, angyal, csengettyű – tükrözik az összes többi karácsonyi jelképünket, de más anyagból. A mézeskalács a föld porából megformált, tűzpróbán átesett embert jelképezi.

Apró figurák

Ezek a kis alakok, rendszerint kicsiny, különböző anyagokból készült játékszerek a gyermekkor csodáját, az önfeledt örömet, játékosságot tanítják nekünk. Figyelmeztetnek az ajándékozás, az örömszerzés, a másokra való odafigyelés fontosságára, úgy, hogy közben mi is örülhetünk.

Szalmadíszek

A szalma Jézus istállóban kialakított első jászolára utal, ahol a kisded szalmára terített kendőn feküdhetett, miközben a pásztorok is azt érezhették, hogy közülük való és számukra érkezett a kisded. A szalma színe a nap fényére, szálai a napsugarakra utalnak, vagyis arra, hogy Jézus személyében a Naphős, a világnak fényt adó lény testesült meg az emberi világban.

Ajándékok

Folytathatnánk talán még a sort, de végezetül most fordítsuk tekintetünket a karácsonyfa tövéhez. Az ajándékok a fa alatt egyfelől azokat a drága ajándékokat jelképezik – aranyat, tömjént, mirrhát -, amelyeket a napkeleti bölcsek vittek a kisdednek. Másfelől az egymás iránti szeretet jelképei, de emlékeztetheti a keresztény ünneplőket Isten nagy ajándékára, a Megváltóra is.

A Karácsony ünnepét december 21-én kellene megélnünk

2014-12-23A nap szimbóluma, Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Interjúk, Írások, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaicsörgő zoltánjozsi67olivia

Pengő Zoltán beszélgetése Csörgő Zoltánnal a Karácsonyról

– PZ: A napokban Szatmárnémetiben tartott előadásának témája a Karácsony értelmezése volt egy ősi világkép alapján. Mi ennek az interpretációnak a lényege?

– CsZ: A keresztény ünnepek ráépültek egy ősi világlátáson alapuló ünneprendre, amelynek számos eleme tovább él más vallási rendszerekben is. Ez a rekonstruált világkép sok ezer éves, valaha egységesen létezett az északi féltekén. Ezen világkép elemeinek értelmezése és az összefüggések feltárása lehetővé tette, hogy a kereszténység ünnepeit új megközelítésben lássuk. Ennek a világképnek fontos eleme a sötétség és a világosság küzdelme, ami időben ciklikusan ismétlődő küzdelem. Ezen küzdelem fő állomásait a nap útjának sarokpontjai határozzák meg: születése a téli napfordulókor, erejének kibontakozása a tavaszi napéjegyenlőségkor, életének csúcspontja a nyári napfordulókor, majd életének hanyatlása az őszi napéjegyenlőségkor s aztán halála és újjászületése az újabb téli napfordulókor következik be.

E szemlélet mintegy örököseként a kereszténység a maga ünnepeit ennek a küzdelemnek az állomásaihoz igazította, részben azért, mert Jézust azonosították a fény elhozójával, a Nap-hőssel. Ez az azonosítás nem az őskereszténység idejében történt, hanem abban az időszakban, amikor a kereszténység uralkodó vallássá vált, a IV. században, a niceai zsinaton, amikor azt a döntést hozták, hogy Jézusnak az addig január 6-án ünnepelt születésnapját átteszik december 25-ére. Ez addig a Római Birodalomban elterjedt, perzsa eredetű, elitista Mitrász-kultusznak a legfőbb ünnepe volt, amelyen a Nap-hőst, a legyőzhetetlen Napot ünnepelték. Így került Jézus születésnapja december 25-ére, tulajdonképpen jogosan, hiszen megváltói tettével a fényt, a világosságot hozta el az emberiség számára. Karácsonykor tehát eredendően a fény születését ünnepeljük, ami tulajdonképpen december 21-ére esik, hiszen akkor szűnik meg az éjszaka hosszabbodása és a nappal rövidülése, elkezd nőni a világosság a világban.

A pogány hagyományú népeknél, elsősorban azoknál, melyek ünnepeiket a Nap járásához igazították, valószínűleg a pogány magyaroknál is, ez lehetett az év kezdetének a napja. Vannak arra utaló jelek, hogy már a pogány magyarok is Karácsonynak nevezték ezt az ünnepet. A XIII. századi inkvizíciós perek jegyzőkönyvei szerint a pogány magyarok papjaik vezetésével a téli napfordulókor ünnepelték a születő Napot, mégpedig úgy, hogy a fiatal kerecsensólymokat, mint a Nap madarait, ekkor repítették először az ég felé, hogy szárnyalásukkal segítsék a fény emelkedését.

Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a Karácsonyt a kerecsensólymokról nevezték el, hanem inkább azt, hogy a két szónak közös az eredete. Kutatásaim arra irányulnak, hogy megértsük, milyen üzenetet hordoznak számunkra az ünnepek, milyen szimbólumok hatják át, s milyen lehetőségeket hordoznak az életünk jobbítására, teljesebbé tételére. A Karácsony esetében a Nap születése voltaképpen arról szól, hogy bennünk is megindulhat a fény növekedése, s a fény a tudatosság, a lelki tisztaság szimbóluma.

– PZ: Napjainkban azonban a Karácsony egyre inkább merkantil jellegű, sokkal inkább a vásárlásról, sütésről-főzésről szól, mint a belső fény növekedéséről. Hogyan változtathatunk ezen?

– CsZ: A fény születését jelentő kozmikus folyamat december 21-én következik be, s ha az életünket hozzá akarjuk igazítani ezekhez a hatalmas erőfolyamatokhoz, akkor Karácsony ünnepét december 21-én kellene megélnünk. Ezt nevezem én a belső Karácsony ünnepének, ekkor igazíthatjuk hozzá a megélésünket, tapasztalásunkat ahhoz a folyamathoz, ami végbemegy a világban. Eközben december 21-én a tetőpontjára hág a bevásárlási láz, s a legtompábban átsiklunk azon lehetőség felett, hogy összhangba kerüljünk a világmindenséget átható erőkkel és egy belső újjászületést éljünk át. Ehhez képest a december 25-i Karácsony képletesen és szó szerint is el van tolva.

Ebből azonban erényt is kovácsolhatunk, s tekinthetjük úgy, mint egy külső Karácsonyt, mikor is környezetünkkel, a szeretteinkkel élünk meg egy találkozást. Alapvetően egy ünnep háromszintű találkozásról szól. Az egyik szinten az őseink hagyományaival léphetünk kapcsolatba, a másodikon összhangba kerülhetünk a mindenséget átható erőkkel, folyamatokkal, a harmadik szint pedig a bensőnkkel, az önmagunkkal való találkozásról szól.

– PZ: Egyik írásában azt állítja, hogy a modern ember öntudatlanul szenved a szertartások hiányától. Mi volna a szertartások szerepe az életünkben?

– CsZ: A szertartások szerepe az, amit a religio latin szó fejez ki, amit sok nyelvben a vallás megjelölésére használnak, s ami azt jelenti, hogy visszakapcsolódás. Az embernek lehetősége van visszakapcsolódni a teremtő szellemhez, a transzcendenciához, a szentséghez. Az egyik legjobb lehetőséget erre a visszakapcsolódásra az ünnepi alkalmak, a szertartások teremtik meg. Erre a magyar nyelv szavai is utalnak, hiszen az ünnep szóban az ün az ügyből hasonult, ami az id-re vezethető vissza. Az id a magyarok szava volt a szentre. Az idő is az id-ből képzett szó, ami egyértelműen utal arra, hogy a magyarok számára az egyik legfőbb szentség az idő volt. Az időnek vannak kitüntetett pillanatai, amikor a homogenitása megtörik, kiemelt, szentséggel teli momentumok, ilyenek az ünnepek, amikor megtörténhet a találkozás a világot átható transzcendens erőkkel, a kiemelkedés a hétköznapok egymásutániságából.

– PZ: Hogyan lehetne visszavarázsolni ebbe a modern, profán világba a szertartásokat?

– CsZ: Mindenképpen úgy, s én ezt missziónak fogom fel, hogy minél több emberhez eljusson az információ, hogy az ünnepek üzenetet hordoznak a számunkra, amely kapcsolatban áll a Napnak az évkörben megtett útjával. Azzal, hogyan igazítsuk hozzá az életünket az évkörön végigáramló erők változó természetéhez, és hogyan bontakoztassuk ki ebből a legmagasabb szintű szellemi lehetőséget, ami ebbe bele van kódolva. Az ünnepeink és szertartásaink mélyén szimbólumok kapcsolódnak egymásba. A szimbólum szó görög gyökere azt jelenti, összeilleszteni, összerakni. Amit összeillesztünk, az egy látható és egy láthatatlan dolog, a szimbólum képi vetülete, illetve az üzenete. Ha az ünnepeket meg akarjuk érteni, akkor meg kell néznünk, hogy mit üzen a számunkra, hogy túljussunk azon a puszta másoláson, amivé lefokozódott az ünnep megélése. Napjainkban már nem tudjuk, hogy az ünnepek miről szólnak, már nem értjük az üzenetet, csak másoljuk azt, amit láttunk a szüleinktől, amit ők szintén eltanultak a maguk szüleitől. Az ünnepek értelmének eltűnése évszázados folyamat, s jelenleg olyan korban élünk, amikor újra megérthetjük, újraértelmezhetjük őket, az összehasonlító vallásbölcselet és a mélylélektan lehetővé teszik, hogy feltáruljanak az összefüggések, hogy a rítusoknak, szimbólumoknak a mélyére hatoljunk. A mi szekularizálódott, profanizálódott világunkban égető hiányként éljük meg, hogy nincs egy hiteles világmagyarázat az életünkben, s nagyon fontos volna, hogy visszatérjünk a szimbólumok, a vallások, a mítoszok, az ünnepek világához, mert ez újra értelmet tudna adni az életünknek, s megteremti a lehetőséget, hogy viszszakapcsolódjunk az ember legmagasabb szintű szellemi lehetőségeihez.

– PZ: A szimbólumok, ünnepek, a szentség háttérbe szorulása is közrejátszik abban, hogy elidegenedettnek, gyökértelennek érzi magát az ember?

– CsZ: Egyértelműen. Ady Endre ezt úgy fogalmazta meg, hogy „minden egész eltörött”. Ez ijesztő élmény a modern ember számára. Ijesztő, mert megszűnt az egységes világmagyarázat, eltávolodtunk a vallástól, a mítoszoktól, ahogy a szociológusok megfogalmazták: egy varázstalanított világba vetve találtuk magunkat, s ez kiüresedést, értelmetlenséget hozott magával. A varázstalanítást ők úgy értelmezték, hogy el fog jönni a tudomány végső diadala, amely mindenre választ kínál majd. Ez nem következett be, egyrészt mivel a tudomány egyfajta valláspótléknak bizonyult, másrészt pedig mivel a 20. században a tudomány a veszélyes arcát is megmutatta. Bebizonyosodott, hogy a tudomány nem gyógyír az emberiség bajaira.

– PZ: Lát-e különbséget Erdély és az anyaország között az ünnepek, a rítusok megélésének tekintetében?

– CsZ: Valahányszor előadást tartok Erdélyben, a hallgatóság részéről olyan visszajelzéseket kapok, melyek azt bizonyítják, hogy értik, amit mondok, tudják hova tenni ezt az összefüggésrendszert, nyitottabbak ezen ősi világszemléletre, mint az otthoniak. Itt intenzívebb még a természeti erőkkel való kapcsolat megélése is, s az ünnepek, a hagyományok sem koptak ki annyira a mindennapokból, mint az Magyarországon tapasztalható. Ez egy lehetőség, amivel az erdélyi magyarságnak élnie kellene. Itt még több pillére áll annak a hídnak, ami lehetővé teszi az őseink hagyományaihoz, az ősi világlátáshoz a visszakapcsolódást, a belső szabadság és tudatosság megteremtését.

December 22. az év „legelső” első napja!

2014-12-22Homo Symbolicus, Jelfigyelés (jóslónapok, időjóslás), Old Age a New Age-ben, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaiév első napjajozsi67olivia

Az évnek ezt az időszakát tudatossággal és többlettartalommal tölthetjük fel, ha három szinten, s három alkalommal éljük meg az évkezdetet. Ezzel a nagyon is gyakorlatias megközelítéssel az ember szellemi-lelki-testi felépítésének megfelelően alakíthatjuk sorsunkat, valamint mély összhangot teremthetünk a kozmikus és természeti folyamatokkal, miközben gazdagíthatjuk a kialakult hagyományokhoz igazodó ünnepeinket is.

Az, hogy mikor van az év kezdete, sokak számára nem kérdés, hiszen mikor lenne máskor, mint január 1-én?! Pedig a január elsejei évkezdés hosszú történeti fejlődés eredménye. A télközépre eső, karácsonyi, újévi (a téli napfordulónak megfelelő) évkezdés a napév szerinti időszámítással együtt honosodott meg Európában, s a római birodalomból terjedt el. A honfoglaló magyarság évkezdete például a tavaszi napéjegyenlőség is lehetett a nomadizáló életmódnak megfelelően, de a téli napforduló is fontos ünnepük lehetett a fény születéséhez kapcsolódóan, hiszen ilyenkor engedték el a Nap madarait, a kerecsensólymokat – s talán ebből származik Karácsony ünnepünk neve is.

Magyarországon a XVI. századig karácsonykor kezdődött az év. Amikor a hivatalos évkezdés napja is január elseje lett, az újévi szokások részben átkerültek erre a napra, részben a karácsonyi ünnepen maradtak.

teli-napfordulo

Az újévünnepeken az ókortól kezdve a társadalmi hierarchia eltörlése (a szolgák egyetlen napig urakként viselkedhettek, uraik pedig teljesítették parancsaikat), a tüzek kioltása, a lopás megengedettsége, a halottak előjövetelének képzete, az orgiák mind-mind a differenciálatlan kezdet sajátságaira utalt, lehetővé téve ezáltal azt, hogy tabula rasát teremtve az újesztendő a Világteremtéssel azonosulva az idő „megfiatalítását” jelentse.

Az évkezdő napokhoz hagyományosan jósló és serkentő cselekedetek, szokások illenek, melyek az új év tudatos megélésére figyelmeztetnek. A szokások gyakorlásában a cél, hogy mágikus módon segítsék elő a következő esztendő sikerét az emberek életében, akik rengeteg, mára elfeledett értelmű különböző varázslásokkal – megfelelő ételek fogyasztása, démonűző zajkeltés a pezsgődugó durrantásával és petárdázással – igyekeznek szerencsehozóvá tenni a következő esztendőt, s kitudni a jövő évi sorsot.

Elődeink életét nagymértékben meghatározták a különböző, természeti megfigyeléseken alapuló vagy éppen keresztény, esetleg pogány eredetű hiedelmek. A szokások, babonák többsége a nagyobb ünnepekhez és eseményekhez kapcsolódott, így a Karácsony, a szilveszter és az újév kapcsán is számos hiedelem élt és él a mai napig a köztudatban. A néphit szerint olyan lesz az egész évünk, amilyen annak az első napja. A szemetet például tilos ilyenkor kivinni, azzal ugyanis a pénzt és a szerencsét is kiöntenénk, de pénzt sem szabad kölcsönadni hasonló okok miatt. Ha orvost hívunk ezen a napon, akkor a babona szerint az egész év betegeskedéssel telik majd, de hasonlóan tilos veszekedni is, hiszen az is kihat majd az év további részére. A házimunka szintén kerülendő, az ezen a napon történő teregetés, mosás, varrás vagy fonás ugyanis akár az egyik családtag halálát is okozhatja!

A házimunkák és a különböző tevékenységek végzése mellett a népi hiedelem szerint az sem mindegy, hogy kit engedünk be a házunkba ezen a napon, vagy hogy kivel hogyan találkozunk. Állítólag ha január elsején az első látogatónk nő, akkor szerencsétlen évünk lesz, ám a férfiak szerencsét hoznak. Az időjárás szempontjából is nagy jelentősséggel bírt az év első napja elődeink számára, úgy tartották ugyanis, hogy ha ezen a napon süt a nap, akkor egész évben szép idő lesz és enyhe a tél, ha pedig csillagos az ég ennek a napnak az estéjén, akkor az azt jelzi, hogy nem kell sokat várni a tavaszra.

Ezeknek a mágikus szokásoknak az eredetileg a “pars pro toto”, azaz rész az egészben mágikus gyakorlatát alkalmazó megközelítése azonban elmélyíthető, kiterjeszthető, s érvényesen megélhető mai világunkban is. Mi is alkalmazhatjuk a jelfigyelést: ami ezen a napon történik, olyan lesz az egész évünk.

teli-napfordulo

A három évkezdetként megélhető időpont közül az első a “szellemi újévkezdet”. Valódi lény(eg)ünk szempontjából a kozmikus folyamatokhoz igazodva ez az ünnep eredeti ideje, ez az év első napja: a téli napforduló, december 21-e másnapja, amikor a fény megszületik, s növekedni kezd a világban. Mivel a fény, a világosság a tudatunk természetét jelöli, ez a nap a legbenső folyamatainkkal van kapcsolatban. Az ünnep szimbolikusan megfogalmazott üzeneteként önmagunk legmélyén élhetjük meg az újjászületést. A legjobb e napon gyertyát gyújtani és elmélyedni, bensőségesen átélni a megújulás és megtisztulás élményét. A nap során hozzánk érkező, megfigyelhető külső jelek a következő évi szellemi folyamatainkról adnak hírt. Mindaz, amit környezetünkben tapasztalunk, arról hoz üzenetet, hogy milyen szintre jutottunk tudatos lényünk kifejlesztésében és milyen feladatok és lehetőségek várnak ránk a következő egy évben. Ez a Karácsony eredeti és “igazi” alkalma, amit “benső Karácsonynak” is nevezhetünk, utalva az élmény alapvetően szellemünkkel összefüggő mivoltára.

“Külső Karácsony” a hagyományos időpontban tartott ünnep. December 25-e a lelki újév kezdete, ami a közösségi találkozás, együtt végrehajtható szertartás napja és alkalma. Ilyenkor áljük át szeretteinkkel az együvé tartozás örömét, fejezzük ki ezt az ajándékozás szertartásával, örvendezünk a feldíszített karácsonyfánál, s fogasztjuk el ünnepi ételeinket. Ez a nap a következő évi lelki, érzelmi szinten zajló folyamatait tükrözi. A legjobb tehát, ha megteremtjük az alkalmát a lelki kiegyensúlyozottságnak, s mindent elkövetünk az örömteliség élményének átéléséért annak jegyében, hogy tudjuk: “a boldogsg titka az, hogy boldoggá tegyük a környezetünkben élőket”.

A világi újévkezdethez természetesen Szilveszter illetve január 1-e kapcsolódik. Az e napi jelek a következő évi világi, illetve a testi folyamatokra vonatkozóan hordoznak üzenetet. Ugyanez vonatkozik fogadalmainkra: azokat is a megfelelő időpontban indíthatjuk el, attól függően, hogy azok szellemi, lelki vagy éppen testi, világi indíttatásúak.

Aki végigfigyeli mindhárom napot, az teljes képet kaphat arra vonatkozóan, hogy miként bontakoztathatja ki az aktuálisan benne rejlő lehetőségeket egy teljesebb, tudatosabb élet megteremtése érdekében.

A nap szimbóluma – A glória

2014-12-10A nap szimbóluma, Egyéb, Szimbológiaszimb lum, szimbólumCsörgő Zoltán

A glória, magyarul dicsfény egyetemes szimbólum, nem pusztán a kereszténység sajátja, már annak keletkezése előtt megjelent az egyiptomi művészetben, s amikor Buddhát emberi alakban ábrázolni kezdték, az ő feje, olykor teste körül is megjelent a fénykorong, vagyis a fényfelhő jelentésű nimbusz.

A perzsa uralkodókat is megjelenítették dicsfénnyel, amit presumer eredetű szóval melammúnak, vagyis „félelmet keltő ragyogásnak”, avagy hvarenának, azaz királyi fénysugaraknak neveztek. A dicsfényt rendszerint aranykorongként, aranykarikaként vagy sugaras koronaként ábrázolják. Utalhat egyaránt uralkodói méltóságra, bölcsességre, teremtőerőre. A glória eredetileg a Nap szimbóluma volt, s a Mithrasz-kultuszban például a szoláris erőt jelölte. A napistenek fénykoszorújából fejlődött ki a kereszténység glóriája.

Ilyen fej körüli aranyos vagy sárgás sugárkoszorú jelenik meg Jézus, majd a katolikus egyház által dicsőített szentek feje körül. Giotto óta gyakran térbeli kiterjedésű korongként ábrázolják, a reneszánsz művészetben a korong gyűrűvé vált, Dürernél alig látható sugárzás, a barokk festészetben pedig különös, természetes forrással meg nem magyarázható fényjelenség az ábrázolt szent feje körül.

A dicsfény lehet “egész alakos” is: Jézus egész testét körbeölelheti hosszúkás fényjelenség. Eredetileg a felhőt reprezentálta, melyben Krisztus a mennybe emelkedett. Szűz Máriát szintúgy körbeveheti különleges szerepét, lényét jelképezendő ilyen feltámadás-jelkép, amit – mivel mandulaalakú, olasz szóval – mandorlaának, illetve a fény aranyszíne miatt aureolának, azaz “aranyosnak” is nevezünk. A mandorla alakja miatt a teremtőerő forrását is megjelenítheti, leegyszerűsítve, rombuszként általánosan ismert női jelkép az őskortól a graffitikig.

A buddhista ikonográfiában szivárványtesttel jelenítik meg azt, aki a nagy megvalósítást elérve szabadon bocsátja a testet alkotó öt durva elemet és az elemek lényegiségébe olvad, miközben teste anyagisága szétoszlik a sokszínű fény játékában.

Az egyetemes jelábrázolás alapja az a transzcendens élmény lehet, hogy egy magasabb rendű lény fényt bocsáthat ki magából. Jelezheti az emberi aura (fénytojás) fénylő energiamezejét is. Beavatottságot vagy megvalósítottságot jelző szimbólumként a nyitott koronacsakrára, az energiavezetékekben aktivált és tudatosan irányított energiák legmagasabb szinten egyesített mivoltára is utalhat.

A szakrális művészetben a fénytüneményt, amit nevezhetünk sugárkoronának vagy fénykoszorúnak is, az isteni vagy Isten által kiválasztott személyek kiemelésére alkalmazzák. De azonosítható a győzelmi koszorúval, vagy aranykoronával is, s ezt fejezi ki a sámánok és észak-amerikai indiánok tollkoronája is.

S hogy miért aktuális szimbólum a glória? Mert új konnotációba helyezve, a korábbihoz képest kevesebb-többlet tartalommal, ironikus utalással ellátva megjelenik a politikai szimbólumok világában is. Ilyenkor többek között arra utal, hogy valaki megdicsőülni vágyik, avagy Istennek képzeli magát, de legalábbis ezt feltételezik róla, miközben ugye ”mégsem ő ütötte agyon a Holt-tengert”…

Symbolon-versek – Takáts Gyula: Tudása titkon ehhez nőve

2014-12-10Egyéb, Symbolon-versek, SzimbológiaCsörgő Zoltán

Ami volt, már rég tudom, marad,
csak láthatatlan mappa rendezi.
Csendet sugárzó nagy lapok alatt
élnek leglényegünknek sejtjei.

Magunk, ha alig is, de sejtve,
igy épülünk közöttük állva.
Nem is tárgyai, de teljes valónk
oldódik át egy mélyebb tájba,

mert jelek között jár, aki él.
Tudása titkon ehhez nőve
nyilik, mint virág és megérzi
jelenben még, de már jövőbe,

ahogy a legnagyobb csillag alatt
egy érzékeny tudásnak lesz a része,
mely magán át látja azt a tengert,
melynek nincsen se partja, szintje, mélye…

Szimbólumok útközben – Egy szobor a szerelemről

2014-12-08Szimbológia, Szimbólumok útközbenCsörgő Zoltán

2014. június, Horvátország, Hvar-sziget, Hvar – az egykori domonkos kolostor kertje

Egy csodás kép a szerelemről: sárkányon lovagol a csókot váltó pár. Avagy még mélyebben: ilyen, amikor a három szint: az égi-angyali, a földi-női és az alvilági-sárkány összeér. Mert a szerelemben mindezen erők találkoznak, találkozhatnak, ahogy ez a váratlanul megtalált szobor megragadja, kifejezi.

Az archetípusos gyógyítás alapelvei

2014-12-07Archetípusos gyógyítás, SzimbológiaCsörgő Zoltán

A betegségek mindig üzenetet hordoznak. Értelmetlen betegség nem létezik. Ebből következik, hogy értelmére rákérdezhetünk. A betegséget tünetek jelzik. A tüneteknek jelzőfunkciója van, s ha e jelzéseket helyesen értjük, utat mutathatnak nekünk a betegség és a gyógyulás felé.

A tünetek maguk nem betegségek. Ezért a világon a legkevésbé az a fontos, hogy a tüneteket megszüntessük. Nagy a különbség a betegség leküzdése és a betegség transzmutációja (átváltoztatása) között. A tünet leküzdése sosem vezet gyógyuláshoz, ahhoz kizárólag a betegség transzmutációja révén juthatunk el. A transzmutáció átalakulás és megoldás, a szó legmélyebb értelmében.

A gyógyításnak mindig az a kérdés a kritériuma, hogy mit akar a betegség a beteg tudomására hozni? Mit nem akar az érintett megtanulni? A gyógyításnak éppen ezért a betegség szándékában álló tanulási folyamatot kell helyettesítenie, egyébként nem vezethet gyógyuláshoz. A gyógyulás egy olyan tudatosodási folyamattal kapcsolódik össze, amely megbékíti a beteget azzal az archetípussal, őselvvel, amely őt megbetegítette. Tudatunk tágulása nélkül a gyógyulás nem lehetséges, hiszen a gyógyulás mindig valami hiányzó tudati bekebelezését jelenti. Ez a hiányzó pedig sokszor egy hatni akaró, de elutasított archetipikus energia, amely előre akar vinni, de ehelyett megreked.

Az egyik legfontosabb alapelv, hogy az ember mindig valamelyik ősprincípiumtól betegszik meg, soha nem a baktériumoktól, a vírusoktól, a mérgektől vagy hasonlóktól. A betegség az embert egy általa még nem elfogadott valósággal akarja megbarátkoztatni. Segítségével személyes fejlődésünk útján passzív módon léphetünk előbbre. Passzív módon, mert hiányzott belőlünk a kellő tudatosság, az éberség, hogy idejében észrevegyük, kövessük a szubtilis szinteken elinduló, változtatást igénylő folyamatot, ezért az végül már a legdurvább, tehát az anyagi-testi színtéren kellett, hogy megnyilvánuljon.

Az archetipikus gyógyítás alapelve tehát, hogy valódi gyógyulás csak akkor lehetséges, ha az érintett személy tudatosítja és integrálja nem tudatosított felének (az árnyékvilágának) a tünetben rejtőző részét. Aki a tudatából hiányzó tartalmat megtalálta, annak a tünetei feleslegessé válnak. A tünet maga pedig az árnyékvilágunk felszínén, a tudattalan erők tárházán, tárházában jelenik meg, s ez voltaképpen maga a test. A test az egész lényünk tükre, mintegy szó szerint a megtestesült tudattalan. Ennek integrálása, tudati erőktől való áthatása, bevilágítása, minden benső folyamat uralása a szellemi cél.

Ehhez az kell egyfelől, hogy megtisztítsuk a nem uralt erőktől, a feldolgozatlan, meg nem emésztett élmények lerakódásaitól, azaz a kiegyensúlyozatlan állapotban tett tapasztalás nyomán keletkező mérgektől (böjt). Testünk mindent tárol, ami történik velünk, például egy trauma hatására kiszakad az energia a megfelelő áramlásból, ha úgy tetszik, szubtilis vezetékből és betokosodik. A masszázs ezt emeli be, ezt integrálja, ezért is annyira erőteljes és hatékony gyógyító módszer. Mindezeken túl pedig a jóga az, ami segít, hogy egyensúlyossá tegyük testünket-tudatunkat, hogy felszabadítsuk a benne rejlő erőforrásokat, képességeket.

Külön téma az archetípusok kapcsán, hogy a gyógyító is archetípus, ennek életre keltése szintén feladat. Sokszor csak úgy lehetséges ez, hogy az ember maga is keresztülmegy átalakító, beavató folyamaton. Ezért egyetemes archetípus a sebzett gyógyító, például a sámán.

A javít és a gyógyít eredetileg egy szó volt. Ennek az a vetülete is fontos, hogy a gyógyítás eredetileg a szentséggel, a természetfelettivel való kapcsolatot is igényelte, mondhatni nélkülözhetetlenül. Ez lenne a gyógyítás eredeti tartalma. Ma olyan időket élünk, amikor eldugultak a benső csatornáink, amikor nem vesszük észre a szimbólumokat, nem halljuk a belső hangot, nem érintenek meg minket az örök értékek. Ahhoz, hogy a gyógyítás és a javaslás eredeti lehetőségei feléledjenek, e szavak eredeti, ősi tartalmaival érdemes megismerkednünk. Ehhez jelent segítséget saját tudatunk eredendő tartalmainak, mintegy erőtartalékainak megismerése, feltárása.

Az archetípus azt is jelenti: az eredeti kép, az eredet képe. Az, ami visszavezet minket is saját eredeti önmagunkhoz.

Ahogy Lao-ce írta 35. versében:

aki a Nagy Őskép szerint él
az égalatti rátekint
szalad felé s meg nem sebeztetik
már menedéke
a határtalan nyugalom a béke.

Csörgő Zoltán

Tudod, hol van a Mikulás valódi hazája?

2014-12-06Homo Symbolicus, Old Age a New Age-ben, Szimbológia, Tudtad, hogy…?, Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

Nem baj, ha nem, ezzel nem vagy egyedül. Egész országoknak nem sikerült ezt máig tisztázni, Finnország, Grönland, Svédország és Norvégia például a mai napig ádáz csatát vív eme kérdés kapcsán.

A Mikulás otthonáért folytatott versengés szóba kerül a minden évben Koppenhágában megrendezett Mikulások világkongresszusán is. Pedig december 6-án eredetileg Miklós püspökre emlékezünk, aki a 3. században élt a Lycia nevű római provinciában, Kisázsiában és a maga korában arról vált híressé, hogy a nélkülözőknek az éj leple alatt adományokat vitt. Életéről több legenda ismert, ezekből alakult ki Mikulás alakja is, amihez számos vándormotívum tapadt. A Mikulás-napi ajándékozás még százéves sincs. A ma ismert szokáskomplexum a városokból, tanítók közvetítésével terjedt el a nép körében. A városiasodás, az üzlet és az oktatás alaposan átformálja az ünnepet, ám ősi rétegét még a mikuláspapír sem tudja teljesen elfedni.

Az egykori keresztény legendát a pogány elképzelések is gazdagították, az évszakváltó, tavaszváró hagyományok miatt a nálunk cseh nevű Mikulásnak hosszú, fehér szakálla nőtt, amelyből havat szór a földre. Érdekes, hogy a hajdani püspök alakját minden ország igyekezett a saját képére formálni. Néhol egészen furcsa hagyományai alakultak ki, van, ahol ketten vannak, máshol krampuszok kísérik, van, ahol Karácsony mind a tizenkét napján ajándékot hoz, hazánkban pedig például ő a pálinkafőzők védőszentje. Idővel az elvilágiasodott és elüzletiesedett tömegkultúra létrehozta az éjjel közlekedő, jóságos, mosolygós, kipucolt cipőkbe és csizmákba ajándékot rakó Mikulást.

Annyi különbség azért megmaradt, hogy nálunk még Jézuska hozza a karácsonyfa alá az ajándékot, Amerikában és a globalizálódó világban már Karácsonykor is a díszes piros ruhás, kövérkés Santa Claus az ajándékosztó. Ő alá először állítólag egy amerikai egyetemi professzor, Clement Clark Moore adott szánkót és rénszarvasokat 1822-ben név nélkül megjelentetett versében. Azóta képes Szent Miklós egyetlen éjszaka alatt körbeutazni a Földet, hogy a kandallóra tett zoknikba, harisnyákba elhelyezze a csomagjait. Egy másik New York-i, Thomas Nast karikaturista és képregénygrafikus volt az, aki 1862-ben az északi sarkkörön túlra költöztette, s manó segítőket adott mellé. Azt, hogy Finnországban lakik, az anekdota szerint egy finn rádiós műsorvezető találta ki 1925-ben, mondván: az igazi Mikulás, azaz Joulupukki hol máshol élhetne, mint Lappföldön?

Messze fenn északon, Rovaniemiben a finnek létre is hozták 1950-ben a saját Mikulás-falujukat, ahol Santa Clausnak nemcsak irodája, postája, ajándékboltja, de klubja, sőt még vidámparkja is van. Néhány éve igyekeztek megcáfolni a létét, kiszámítván, hogy ha valóban ő vinne ajándékot minden gyereknek, olyan gyorsan kellene haladnia, hogy a sebesség okozta súrlódás miatt a másodperc törtrésze alatt szénné égne Rudolf, Fürge, Sármos, Talpas, Kerge, Csámpás, Torkos, Bátor és Szélvész nevű rénszarvasaival együtt. Talán ezért is újabban mindig olyan közlekedési eszközt vesz igénybe, ami az időjárási körülményeknek megfelel. Mikulásnak már van huskyk húzta szánja, de autója, repülőgépe, hómobilja és még egy helikoptere is. A finnek mellett pedig már Svédországnak és Norvégiának, sőt Grönlandnak is van Mikulás-postahivatala, s ezáltal pontos lakcíme és persze e-mail címe is, ahová a gyerekek a világ minden részéből írhatják neki az ajándékokat kérő leveleket.

Archetípusok és gyógyítás

2014-12-05Homo Symbolicus, SzimbológiaCsörgő Zoltán

Nagyon különleges lehetőségek rejlenek abban, ha két, egymástól látszólag távol álló témát egybekapcsolunk, mert együtt olyan inspirációs forrásként szolgálhatnak, amely által izgalmas és előrevivő szellemi be- és rálátásokra nyílik lehetőség. Így van ez az archetípusok gondolata és a gyógyítás kapcsán is. Maga a gondolat persze nem új, mondhatni létező irányzat ez az orvoslásban, tanácsadásban, ám mindenképpen érdemes újra körüljárni a kérdést.

De kezdjük az elején, azaz ott, illetve akkor, amikor megfogalmazódott az archetípusok gondolata. A múlt században a svájci pszichológus, a komplex analitikus pszichológia atyja, Carl Gustav Jung és a román származású vallástörténész, Mircea Eliade egyaránt megfogalmazta a maga archetípus-elméletét. Ám míg Jung az archetípusokban a kollektív tudattalan kifejeződéseit, domináns energiáját látta, így nála az archetípus a lélek szerveként jelenik meg, addig Eliade szerint az archetípus eredete a természetfeletti világban keresendő, azaz nem a tudattalanban, hanem a tudaton túliban. Számára az archetípus egyfajta isteni minta. De mindkettőjük szerint az archetípus egyetemes struktúrával van kapcsolatban, olyannal, amely mindenkiben benne van. Az archetípus tehát mélyen bennünk gyökerező ősi kódrendszer, amely példaértékű lét- és magatartásmintákat reprezentál.

Az archetípus jellemzője, hogy örökérvényű, azaz időtlen, bármely korban élő ember számára azonos energiapotenciált jelent, ismétlődő, tehát újra és újra megnyilvánulni igyekszik az egyes ember tudatában, vagy egy közösség számára, például a mitikus előképeket felmutató ünnepi szertartásokban. Szimbolikus, ami azt jelenti, legalábbis Jung megközelítésében, hogy a kollektív és a személyes tudattalan határán az addig erőtartalmat jelentő archetípus „képet ölt”, képként jeleníti meg magát. Legalábbis legtöbbször, mert ezek az energiák, amelyek a tudat különböző színterein, szintjein lappanganak, formálódnak, élednek fel, megjelenhetnek többek között hangokként (mantra) és mozdulatokként (mudra, ászana) is. Azaz több csatorna is létezik arra, hogy fel lehessen venni velük a kapcsolatot.

Felvenni pedig érdemes, hiszen az archetípusok önmagukon túlmutatnak, a bennük rejlő energia egy mély rendeződést, igazulást indíthat el, mégpedig azáltal, hogy értéket közvetítenek, olyan értéket, amely túlmutat az egyszeri, itteni és mostani létezésen és a legmagasabb emberi képességek kibontakoztatását teszik lehetővé. Ezt is célozzák, ennek érdekében lépnek olykor spontán fel, jelennek meg álmokban, nyilvánulnak meg egyszer csak szembetűnő gyakorisággal a környezetünkben, mint jelenségek, szimbólumok. Megnyilvánulásuk pedig szó szerint megnyílást céloz, ennek érdekében erőteljes hatással lépnek fel, aktivizálódnak az álmok mellett betegségek, megváltoztató események, lelki válságok, stb. kapcsán. Nem csak passzív módon lehet befogadni ezeket az erőket, hanem tudatosan meg is nyithatjuk magunkat, azaz aktiválni is lehet őket rítusokkal, valamint szimbólumrendszerek üzeneteinek tudatosításával.

Összességében tehát olyan, a tudatunk mélyén rejlő erőforrások az archetípusok, magyarul őselvek vagy ősképek, amelyek specifikus pszichikai illetve szellemi vagy szakrális energiával rendelkeznek, üzenethordozók, életünkben változást elindítók, sőt sorsalakítók és mindenképpen tudatosodást segítők.

Az archetípusok egy mély tudati erő legelemibb formái. Megnyilvánulnak a mítoszokban, szimbólumokban, rítusokban, s ezek olyannyira elválaszthatatlanok, hogy eredendően a mítosz a rítus magyarázatának, a rítus a megismételt mítosznak tekinthető, miközben mindkettő mélyén az ősképek, őserők igyekeznek visszakapcsolni minket az eredetünkhöz, szellemi lehetőségeinkhez.

Visszakapcsolódás. Igen, az archetipikus erő úgy is felfogható, mint a teremtő tudat által a teremtésbe kódolt üzenetek, amelyek mentén vissza lehet találni az eredethez. Úgy is ki lehet fejezni, kicsit talán költőien, de így működnek, segítenek kifejezni a sokszor szavakkal csak nehezen kifejezhetőt a szimbólumok, hogy ezekkel az ősképekkel van kikövezve az égbe, az eredethez visszavezető út. Ezek az erők teszik lehetővé a visszaemelkedést, visszakötést (religio) igába fogásukkal (jóga-judzs).

Az archetípusok alaperők, alapminták, ezeket követve túl lehet lépni a személyes létezésen, általuk a transzcendencia immanensé tehető. Az archetípusok kapuk a különböző lét- és tudatszintek között. Kódok, amelyek a lét titkainak megfejtéséhez segítenek, megadják a tervet, amelynek segítségével az ember tájékozódhat útja során. Megnyilvánulnak az analógiákban is: az analógiás lánc elemeit összekötő szál, „érzékfeletti azonosság” maga az archetípus, az archetipikus erő, melynek különböző megjelenései az egymással analógiában álló szimbólumok. Az analógiák ismeretében a külső és belső mindenség térképét kell birtokolni, ha az a szándékunk, hogy minden veszélyes csapdán és meredélyen áthaladjunk.

Az asztrológia természetesen már rég ismeri és használja ezeket az összefüggéseket. Ugyanígy a gyógyítás is, hiszen a betegségek és a gyógyítás kapcsán is megjelennek – mégpedig számos színtéren.

A gyógynövényekben is archetipikus erők nyilvánulnak meg, mondhatjuk úgy is: hatnak. Egyes gyógynövényeknek azért tulajdonítanak mágikus vagy gyógyerőt, mert égi előképük van vagy mert egy isten vagy egy hős használta őket. A magyar hagyományban ilyen például a Csaba íre vagy a Szent László füve. Egy monda szerint Csaba hun királyfi a katonáit a Csaba íre nevű csodás fűvel gyógyította. A csabaíre, azaz a vérfű mindenféle vérzést elállító tulajdonságáról egyébként más népek mítoszai is szólnak, így a germán és szláv néphit is ismeri. A Szent László füve, a keresztes tárnics (lat. Genciana cruciata) a monda szerint onnan kapta nevét, hogy midőn az országot mirigyhalál (pestis) tizedelte, Szent László imádságával kikönyörögte, hogy az a fű, amelyet kilőtt nyila találomra átszögez, foganatos orvossággá váljék. Így is történt, a betegek meggyógyultak tőle.

Ezeknek a gyógynövényeknek a gyógyhatását tehát az is magyarázza, hogy előképüket a mítosz idejében, mint egy teremtő pillanatban találták meg, ahol a szentség áttört valamely jel nyomán a világba. A gyógynövény hatásossága is növelhető, ha bizonyos igéket és mozdulatokat ismételve kiemelik a profán térből, időből, felszentelik, továbbá ráolvasásokkal archetipikus erők közegébe helyezik, azok megnyilvánulásának eszközévé teszik.

De így van ez az idővel és a hellyel is: ezért lehet erővel telítetté tenni bizonyos időpontokat (ettől lesznek ezek „szent napok”, azaz „id-napok”: ünnepek), időszakokat (ilyen a gyógyítás szent idejének is számító, a teljes átalakulás, azaz a tökéletes gyógyulás lehetőségét hordozó negyven nap) és helyeket (mágikus kör, küszöb, mestergerenda alatti rész, hegytető, forrás). Ezért fontos a helyek – hegyek, folyók, források, tavak – felszentelése, mert a rendezett, megszentelt, erővel telített környezet a világ és egyúttal, tőle elválaszthatatlanul tudatunk gyógyítását eredményezi.

A középkorban alapelv volt, hogy a természetnek gyógyító erői vannak (vis medicatrix naturae). Az emberi természetben, azaz a testben is jelentékeny erők rejlenek önmaga meggyógyítására. A gyógyító feladata megkönnyíteni és elősegíteni ezt a folyamatot. Éppen ezért a beteg egész személyét kell kezelni, az egyént olyan egészként kell szemlélni, aki testi, lelki, szellemi, társadalmi és más tényezők bonyolult egysége. Ebben az egészben tud életre kelni, megnyilvánulni az a központi archetípus – Jung úgy nevezi ezt, hogy a Mélymag, vagy Mély-én (Self) -, amely az egész betegséget és gyógyulási folyamatot elindította, hogy a változás, átalakulás, előrelépés az egyéni sorsban beálljon.

Csörgő Zoltán