Szimbológia kategória bejegyzései

A Borbála-ág szimbolikája és mágiája

 

 

 

cseresznyeág

 

Az advent népszerű szentjeihez fűződő profán hiedelmek jó részének semmi köze az illető szent életéhez, legendájához. Az éjszakák mostanában a leghosszabbak, tehát ez az időszak varázslatra a legalkalmasabb. Maga a katolikus egyház is ajánlja a szentek (András, Borbála, Luca, stb.) segítségül hívását, míg a néphit is éltetett hagyományos jósló, varázsoló gyakorlatot ekkortájt, amelyben egyesült a kereszténység előtti pogány mágikus szemlélet és a keresztény mágia. Valahogy úgy, hogy az említett napok szentjének nevével és hatalmával kapcsolatba hozták saját mágikus várakozásaikat, ám nem feltétlenül az egyház tanításai alapján.

Mágikus hatalmat tulajdonítottak eme megszentelt időszakban Borbála napjának is. December negyedik napjához évszázadokon át sok hiedelemszokás fűződött, ezek a magyar nyelvterületen csak szórványosan terjedtek el. Az egyik ilyen népszokás, hogy a lányok termés-, de leginkább szerelmi jósló céllal, például egy legényre gondolva – a néhány nappal korábbi Katalin, András, vagy a későbbi Luca napjához hasonlóan – egy cseresznye-, vagy alma-, barack-, orgona-, esetleg mandulaágat vágtak – de az aranyvessző, a jázmin, a birsalma esetleg a fűzbarka ága is megfelelt. Volt, ahol a lányoknak mezítláb, egy ingben kellett a kertbe kimenniük termőrügyes gyümölcsfagallyért, majd behozniuk a meleg szobába.

A levágott ágak végét ferdére metszették és úgy fektették őket meleg vízzel teli fürdőkádba. Az ágakat azután hol hólével töltött üvegbe, hol olyan vázába állították, amibe langyos vizet töltöttek, s egy kevés cukrot és egy rézpénzt is tettek a vízbe. A vázát néhol a kemence tetejére tették, hogy még inkább megtévesszék a faágban behozott természetet, s elfeledje, hogy valójában tél van.

Ha az ág kizöldült, az azt jelezte, hogy a következő évben lánykérés lesz. Akinek pedig megkérik a kezét, az ugye örömben fog élni… Vagyis a kizöldült, sőt kivirágozott ág a várható boldogság jele, üzenete volt. Ha azonban nem nyíltak ki a rügyek, akkor a leányzónak várnia kellett még egy évet, hogy újra próbálkozhasson. Ha valaki jövendőbelije nevére volt kíváncsi, akkor kilenc féle gyümölcsfaágat kellett vágnia, mindegyiket férfinévvel ellátnia, s azután buzgón figyelnie, hogy karácsonyig milyen nevű ág hajt ki először, mert olyan neve lesz az urának.

Az ág vágásának szokását Szent Borbála legendájának talán az a mozzanata ihlette, hogy a leány, amikor tömlöcbe zárták, állítólag egy cseresznyefaágat rejtett el a ruhájában. Az ágat az ivóvizes kupájával locsolta és a kivégzés napjára a cseresznyefaág virágba szökött. Egy másik változat szerint a fogságba vetett és megkínzott szűznek mennyei vőlegényeként megjelent Jézus, vigasztalta, erősítette, fejére pedig a vele való misztikus egyesülés jelképeként a Paradicsom virágaiból menyegzői virágkoszorút helyezett, mire a lány testéről eltűntek a kínzások nyomai, összes sebei meggyógyultak. A Borbála-nap legfontosabb népi hagyománya, a Borbála-ág vágása tehát ezen legendás események valamelyikére utal.

A zöld ág a folyton megújuló élet archaikus jelképe. Az ág a “rész az egészben” elve alapján hordozza az életfával, világfával azonosított Boldogasszony védő erejét is. A zöld ág ősi szimbólumának vallásos tartalma is van: az ártatlanság, a szüzesség, a kegyelmi állapot jelképe.

Manapság inkább azért virágoztatunk Borbála-ágakat, hogy Karácsonyra virág legyen a házban, ha nincs másféle virág, mely színt, vidámságot visz a téli napok szürkeségébe. Mi is kipróbálhatjuk persze az “ágmágiát”, vághatunk rügyező ágat, akár úgy, mint Németországban, ahol az a szokás, hogy a gyümölcsfákról a család minden egyes tagja számára vesszőt vágnak. Azt mondják, szerencsés lesz annak a következő éve, akinek elsőként hajt ki az ága. Azt a gyermeket pedig, akinek Karácsonyra a legtöbb virág nyílik a vesszején, Mária pártfogoltjának tekintették.

Még este sem késő ágat vágni, de esetleg a Borbála-napot követő reggel is érvényes időpont lehet. Talán a “rézpénz” sem olyan fontos… De ne feledjük minden második nap kicserélni a vázában a vizet, s akkor a Borbála-ág pontosan Karácsonyra virágba borulhat. Ha pedig virágba borul, akkor kedvre derülhetünk, mert az bizony jót jelezhet nekünk eljövendő egész évünkre. Az is lehet, hogy amikor vágjuk az ágat, kívánunk valamit – s leshetjük, mit üzen a természet a kívánságunk teljesülésével kapcsolatban. De élhetünk az analógiás mágia módszerével is: amennyire kinyílik vagy kivirágzik az águnk, annyi életerővel rendelkezünk, sőt: annyira vagyunk készek arra, hogy szellemi törekvéseink eredményesek legyenek.

A „barbár”, aki szent szűz és nem szakállas férfi

 

Barbara hymn icon

December 4-én ünnepeljük a Borbálákat. Nevük a Barbara magyarosításával keletkezett, azt jelenti: idegen, külföldi nő. A Barbara eredetileg a barbár szóból ered, s ez ugyan egyesek szerint kapcsolatban áll a szakáll jelentésű latin „barba” szóval is, azaz az idegen népeket legszembetűnőbb jellegzetességük folytán úgy különböztették meg a rómaiak, hogy azok barbárok, vagyis szakállasak, a szó feltehetőleg a dadogó, érthetetlenül beszélő kifejezésből ered, s a görögök mondták először a nem görögökre.  (Mások szerint a „barba” kelta eredetű szó, ezen a nyelven a „barb” férfit jelentett…) Nehéz a szakállas barbárokról a nőkre, különösen a szentnek tartott, finom lelkű Szent Borbálára asszociálni, ám december 4-e kapcsán érdemes megemlékezni róla, hiszen Európa csaknem minden országában évszázadok óta ünneplik e napon Szent Borbálát.

Legkorábbi képein csak egy keresztet tart, később az ábrázolásokon rendszerint fiatal, szép, előkelő, ezért koronát viselő leányt láthatunk, mögötte háromablakos torony, de láthatjuk még a képeken tollal vagy karddal is – ezek mind a szent történetét idézik fel.

A középkori prédikációkban gyakran szerepeltek a Szent Borbála nevéhez fűződő legendák. A legenda szerint a kisázsiai Nikodémiában született a III. század végén egy gazdag kereskedő lányaként. Borbála nemcsak feltűnően szép, de nagyon okos is volt, s mivel – akkoriban igencsak szokatlan módon – írni és olvasni is tudott, levelezni kezdett korának tudós teológusával, Origenésszel. Amit Istenről és a keresztény hitről megtudott a püspöktől, mély hatással volt rá.

A nagylánnyá serdült Borbálát pogány apja, Dioscurus férjhez akarta adni egy gazdag legényhez, de ő ellenállt, mire apja egy hatalmas kővel agyon akarta csapni. Borbála félelmében az apjának dolgozó bányászokhoz menekült. Az apa itt is üldözte, azonban a lány megmenekült és azzal hálálta meg a bányászok segítségét, hogy megmaradt jótevőjűknek: mindig megsejtette és megmondta, hogy hol éri őket veszedelem. Egy vasárnap, amikor lement a tárnába, nagy recsegést hallott. Ezt intő jelnek vette és kérte édesapját, hogy a bányászok vasárnap ne dolgozzanak. Apja azonban kérlelhetetlen maradt. Borbála a bányászokat is figyelmeztette és kérlelte, hogy be ne menjenek le a mélybe. Ők hallgattak rá és jól tették, hiszen nemsokára a tárna csakugyan beszakadt, de emberéletben nem esett kár.

Szent Barbara

Borbála makacsul kitartott a gazdag kérő elutasítása mellett, ezért az apja toronyba záratta, hogy akkor más kérők se férkőzhessenek hozzá. A toronynak volt ugyan két ablaka, de Borbála apja távollétében rávette az építőket, hogy vágjanak a falba (más változat szerint a toronyhoz tartozó fürdőházba) egy harmadik ablakot is, apjának adott későbbi magyarázata szerint azért, mert a Szentháromság világosította meg a lelkét. Íme a háromablakú torony, mint egyik gyakori attribútuma.

Amikor az apja egyszer hosszabb időre elutazott, az ablakon át becsempészett magához egy papot, aki megkeresztelte. Amikor ezt apja megtudta, a pappal együtt megszökött. Egy csoda folytán megnyílt sziklahasadékban rejtőztek el, Dioscurus azonban rájuk talált, mert egy pásztor elárulta őket. A pásztor később úgy bűnhődött, hogy juhai sáskákká váltak.

Apját annyira elkeserítette lánya megkeresztelkedése, hogy megkorbácsolta, majd maga panaszolta be és átadta lányát Nikodémia római helytartójának, Maximinius Daiának. Borbálát a rómaiak bebörtönözték, majd nyilvánosan megvesszőzték volna, de a vesszők tollá változtak – íme egy másik szimbólum, ami gyakran tűnik fel kezében.

Ezután kegyetlenül megkínozták, arcát tüzes fáklyával verték, mégsem tagadta meg új hitét. Halála előtt azért imádkozott, hogy aki Krisztusnak és mártírjainak szenvedéseiről megemlékezik, az az Utolsó ítéletkor kegyelmet találjon. Egy égi hang megígérte ennek a kérésnek a teljesítését. Végül is az elvetemült apa fejezte le lányát saját kezűleg. Az ő büntetése sem maradt el, szörnytette színhelyén villám sújtotta halálra. Borbálát néha ezért úgy ábrázolják, hogy lábainál legyőzött apja látható.

Szent Borbála a tizennégy segítő szent egyike lett. Legendája és tisztelete Kr. u. 1000 körül terjedt el a Földközi tenger keleti térségéből kiindulva – miután ereklyéi Velencébe és Torcellóba kerültek – előbb Itáliában, majd Nyugat-Európában. Szent Dorottyával és Szent Katalinnal együtt a leggyakrabban ábrázolt szentek közé tartozik. Borbála a hozzá hasonló hajadon lányok, a mentése és menekülése miatt a bányászok, a villám miatt a tüzérek, a toronyban töltött fogsága miatt az erődítmények, a harangöntők, a kőfaragók és a haldoklók, valamint a jó halál védőszentje lett, ez utóbbira utal az ábrázolásokon a kezében tartott kehely az ostyával az oltáriszentség jeleként.

st.Barbara

 

Advent – a megszentelt idő

benső fény

A minap véget ért adventi tesztjátékunkból – amelynek immár a nyertesét is kisorsoltuk – sokat meg lehetett tudni az advent eredetéről, jelentéséről, jelentőségéről. (Akit ellenőrzésképpen a helyes megfejtések érdekelnek, íme, következzenek a jó válaszok betűjelei: c, a, c, a, b, a, b, c, a, b, c, c.)

A szimbólumok mindig személyes és/vagy közösségi üzenetet hordoznak. Eligazítást nyújtanak például egy ünnep, egy rítus kapcsán arról, hogy mi az időszerű teendő, amely révén életünket és sorsunkat beleágyazhatjuk a mindenség ritmusába, harmóniába hozhatjuk törekvéseinket a szellemi erők szándékaival. Érdemes az adventtel összefüggésben még ezekről is egy rövid összefoglalót nyújtani.

A szótár azt írja adventről, hogy „fontos ember vagy esemény eljövetele”. Ha vendéget várunk vagy ha fontos esemény közeleg, fölkészülünk a fogadására. Advent is a felkészülés, a várakozás időszaka, nem az ünneplésé, még akkor sem, ha hagyományosan hosszú (23-28 napos) ünnepnek tekintik. Advent azon a vasárnapon kezdődik, amelyik legközelebb áll november 30-ához, Szent András napjához. Ez a nap a Vízkereszt utáni első vasárnapig tartó karácsonyi ünnepkör és az egyházi év kezdete.

Advent még mai zakatoló világunkban is teret ad a békés elmélyülésre, az önmagunkra találásra. Ha – mint Pilinszky János írta – „a karácsony a szeretet”, akkor “ádvent a várakozás megszentelése”. Lényünknek vannak a természethez tartozó részei, de vannak olyan célkitűzéseink, amelyek párhuzamai, analógiái nehezebben találhatók meg a kinti természetben. Az emberi természetben is titokzatos mélységekként rejlenek, s az életnek ezek a láthatatlan, de megtapasztalható oldalai az évnek ebben az időszakában mindinkább megkövetelik a fölismerést és a megértést.

Advent az év legcsendesebb időszaka, amikor a természet folyamatai is a befeléfordulás szükségességét hirdetik. A fák gyökerei mélyen dolgoznak, az ágakon kifejlődött rügyek pihennek és még messze az idő, amikor készülődni kezdenek a kihajtásra. Kint korán besötétedik, hideg van, a növények elveszítették már őszi szemkápráztató színeiket, díszeiket, s a templomban az oltár is dísztelen ekkor. Ebben az egyre egyszínűbb, olykor – ha hó is esett – egyre fehérebb, letisztultabb világban, a tél tetszhalálában kell megtalálnuk a benső fényt, a tudatosság belül mind erősebb lángját.

medium_thought

Amikor a természet visszahúzódik a lélek mélységébe, akkor lehetőségünk van arra, hogy szeretettel növeljük ezt a lángot, világosságmagot, amit a téli napfordulón, mint egy egyszerre mélyponton és csúcsponton kell biztonságosan átvinnünk. Minden évben újraélhetjük, gyakorolhatjuk, mind tudatosabban megélhetjük ezt, hiszen majdan a halálon is így kell átlépnünk.

Ez a Nap ritmikus útjához kapcsolódó advent jelentősége is: elvezet minket, felnőtteket és gyermekeket a Karácsonyhoz, az újjászületéshez, megújuláshoz. Advent idején a hagyomány szerint az elásott pénz tisztul a föld alatt. Így tisztul a mi benső gazdagságunk is. Nekünk pedig erőfeszítést kell tennünk a bensőnkben rejlő erők feltárására, az élet iránti bizalmunk újjáalkotására, amely növekedésünket segíti a világosság, a fény felé.

The_Inner_Light_by_Windcharmer

 

Ghostwriter Preise

Ghostwriting Agentur

Az adventi koszorú szimbólumrendszere

hagyomanyos adventi koszorú

A legújabb kor adventi szimbóluma az adventi koszorú, amelyet rendszerint fenyőgallyakból fonnak, négy gyertyát helyeznek rá és ezekből minden vasárnap meggyújtanak egyet-egyet. Bár ilyen koszorút alig száz éve szokás a családokban állítani, a legtöbb helyen elfelejtették már, miért kör alakúak a koszorúk és miért díszítjük őket gyertyákkal. Azzal pedig végképp nagyon kevesen vannak tisztában, hogy a koszorúkötés szokása valójában sokkal régebbi eredetű és az ősi időkből származó varázskör kialakításával függ össze.

A szokás gyökerét kutatók azt állapították meg, hogy Johann Hinrich Wichern evangélikus lelkész volt az, aki 1840-ben az általa alapított első hamburgi gyermekotthon imatermében a falakat fenyőgallyal díszítette, a mennyezetre felfüggesztett egy szekérkereket, amin huszonhárom – négy piros és tizenkilenc fehér – gyertyát helyezett el. Ezek közül minden nap egy gyertyával többet, minden hétköznap egy fehéret és minden vasárnap egy pirosat gyújtott meg, mivel advent idején naponta tartott istentiszteletet az ottani gyermekeknek.

Johann_Hinrich_Wichern
Johann Hinrich Wichern

Ez a szép ötlet gyorsan követőkre talált más gyermekotthonokban is. Évről-évre szebben és szebben díszítették fel ezeket a koszorúkat. De csak 1860-ban Berlin-Tegelben született meg az a gondolat, hogy a fakereket fűzfából font koszorúvá alakítsák, köréje fenyőgallyakat illesszenek, valamint szalagokkal fonják körbe és a huszonnégy gyertya helyett csupán négyet tűzzenek rá a négy adventi vasárnap jelképeként. Így végül elég kicsi lett a koszorú ahhoz, hogy a családi házakban és lakásokban is helyet kapjon és hirdethesse a közeledő Karácsony örömét. Az első világháború után Németország protestáns vidékein már minden család asztalán díszlett adventi koszorú, sőt a katolikus használatára is először német területeken került sor a XX. század első felében.

Maga a koszorú a Napot és a Nap útját, az év kerekét jelképezi. A hagyományos közösségekben, hogy a Napút sarokpontjait, a Nap életének állomásait megszenteljék, a napfordulók és napéjegyenlőségek idején koszorút fontak az emberek virágokból, szalmából, fűzfavesszőből vagy zöld fenyőágakból. A koszorú vagy a kör a mindig megújuló idő, így az örökkévalóság jelképe is volt. Varázserejű tárgynak tartották, amely képes arra, hogy távol tartson minden gonosz szellemi behatást és ártó erőt a háztól. Az ősi varázslat idővel feledésbe merült, de azért a magyar falvakban sokáig fennmaradt, hogy ilyen koszorúval díszítették a nyári napforduló, illetve Szentivánéj idején az ajtókat, hogy megvédjék otthonaikat a tűzvésztől. A nem sokkal későbbi aratás végeztével az utolsó kévékből fonták azt a koszorút is, amelyet ünnepélyesen vittek végig a falu főutcáján. Szüret idején szőlőfürtökből készítettek hasonló koszorút, amelyet ugyancsak a termésért hálát adva vittek körbe. A fenyőágakból font koszorú a remény jelképe, mivel a téli napfordulókor újjáéledő Nap fénye révén nem a sötétség és a halál, hanem a világosság és az élet győzedelmeskedik.

Wichern_Adventskranz_originated_from_Germany

Ezt a fényt idézik meg a sorban, a Nap napjain, azaz vasárnaponként (vagy előző este) meggyújtandó gyertyák az adventi koszorún is. A kör a keresztényeknek is jelképezheti egyrészt az évkört, melyen átragyog Isten világossága, másrészt az egész történelem kerekét, amelyben Isten kinyilvánítja magát az embernek. A kör az időbeliség mellett az örökkévalóságot is jelképezi, valamint azt a koszorút, amit elnyerhet a hívő ember, ha befogadja Isten világosságát.

A négyes szám is a teremtett világ egészére utal: négy világkorszakra, a négy égtájra, a négy évszakra, a négy őselemre. A négy gyertya színe a katolikus hagyományban megváltozott, a liturgia színeihez alkalmazkodván a gyertyák színe egyrészt lila (viola) lett, másrészt rózsaszín. Az advent liturgiai színe a bűnbánat és a megtérés jelképeként lila, ugyanis az adventi felkészülés során ugyanúgy önmegtartóztatással, bűnbánattal készülnek a keresztények a közelgő Karácsonyra, mint Húsvét előtt. Egy gyertya, mégpedig az advent harmadik vasárnapján meggyújtandó gyertya színe rózsaszín. Ennek a vasárnapnak a neve Örömvasárnap, latinosan Gaudete vasárnap, mivel a mise bevezetése mindig “Gaudete in Domino semper”, vagyis “Örüljetek mindig az Úrban” szöveggel kezdődik. Ekkor azért szabad rózsaszínt is használni, mivel a közelgő ünnep fölött érzett öröm színe a fehér, ám ha ez lilával keveredik, akkor rózsaszín lesz belőle.

Minden vasárnap eggyel több gyertya ég a koszorún, mivel keresztény megközelítésben a négy gyertya növekvő fénye a világosságot jelképezi, amely Jézus születése révén szétárad a Földön. Az adventi koszorún mind a négy gyertya egyszerre ég az utolsó vasárnapon. Ma már kevesen tudják, hogy a koszorún elhelyezkedő négy gyertyát hagyományosan az előestéken, s az óramutató járásával ellentétes irányba haladva kellene meggyújtani, jelezvén, hogy az üdvtörténet mintegy „szembemegy” a történeti idővel. Továbbá az ellentétes irány a lebontó folyamatokat szimbolizálja egy körben, ami jelezheti a sötétség növekedésével szemben a fény erősödését is, legalábbis az emberek lelkében.

Minden gyertya egy fogalmat szimbolizál, valamint a katolikus szimbolika alapján egy-egy személyre vagy közösségre is utal. Advent első vasárnapjához és gyertyájához a hit kapcsolódik, s Ádám és Éva, mint akiknek elsőként ígérte meg Isten a megváltást. A második gyertya a reményt idézi meg, s a zsidó népet, akiknek Isten megígérte, hogy közülük származik a Messiás. A harmadik vasárnap Örömvasárnap, vagyis az öröm kapcsolódik hozzá, “személy szerint” pedig Szűz Mária, aki megszülte a Fiút, Jézust. A negyedik vasárnap pedig a szeretetről szól, s Keresztelő Szent János alakját idézhetjük fel, aki Jézus eljövetelét hirdette és készítette az utat az emberek szívéhez.

A négy gyertyának és a négy vasárnapnak más értelmet is adhatunk. Ha az első a hitről szól, akkor e napon erősítsük meg magunkban azt a meggyőződést, hogy életünket és sorsunkat hatalmas erők irányítják, s ezek az erők képesek annál teljesebbé, gazdagabbá, harmonikusabbá tenni az életünket, minél inkább bennünk élőknek, hatóknak tapasztaljuk őket. A második a remény fényét sugározza, vagyis bizakodhatunk abban, hogy napról-napra önmagunk mind teljesebb lehetőségeinek kibontakoztatása felé haladunk. A harmadik gyertya fénye idézze fel azt az örömöt, hogy kivételes lehetőség emberként, az “Ember fiaként” megszületni és élni. A negyedik gyertya a negyedik vasárnapon pedig emlékeztessen minket arra, hogy a szeretet az a szellemi minőség, ami az összes létezővel olyan mélyen és felelősségteljesen összefűz, hogy képesek lehetünk ennek tudatában meghaladni saját határainkat és egynek érezhetjük magunkat a létezés örök áramlatával.

Csörgő Zoltán

Miért is adnak ma hálát Amerikában?

A ma élő amerikaiak többsége már nincs is tisztában a Hálaadás (Thanksgiving) ünnep eredetével, számukra ez a nap leginkább a család összejövetelét, a sültpulyka kellemes illatát jelenti. Pedig az ünnep eredetéről érdemes többet tudni, mert ez más megvilágításba helyezheti az Amerika “felfedezése” utáni betelepülés történetét. A Hálaadás története lényegében minden szempontból hamis és egy olyan pozitív mítoszt épít fel a világ talán legnagyobb genocídiuma, népirtása fölé, ami kőkemény történelem-hamisítás.

Az első hálaadás Jean Louis Gerome Ferris festményén a romantikus elképzelés szerint

A hagyományok szerint az őszi betakarítások után adnak hálát a termésért november hónap negyedik csütörtökjén Amerikában. Ezen a négynapos hétvégén a közeli családtagok gyakran messziről hazautazva összegyűlnek, hogy együtt ünnepelhessék a hálaadást, melynek elmaradhatatlan tartozéka, szimbolikus erejű eseménye a hálaadásnapi vacsora. A hálaadást néha „pulyka napnak” (Turkey Day, T-Day) is nevezik, mivel a vacsora hagyományosan legfontosabb eleme, a pulyka egybeforrt az ünneppel. Az ünnep az Egyesült Államokban az advent, a karácsonyi vásárlási szezon kezdetét is jelzi.

Nos, amennyi pulykát lemészárolnak ilyenkor Amerikában, körülbelül ugyanannyi indián őslakosnak kellett meghalnia a világ eddigi egyik, ha nem a legnagyobb népirtása során, hogy a kontinens a felfedezők nyomában érkezőké legyen. A XVII. század elején, alig egy évszázaddal azután, hogy Kolumbusz Kristóf a lábát a földrészre tette (és hatszáz évvel azután, hogy Vörös Erik fia, Leif Eriksson kikötött ott) az európai országokból megindultak az Újvilág északi felére a kalandvágyó, gazdagságot kereső vagy jobb életet remélő emberek. Az őslakos indiánok barátságosan fogadták a jövevényeket, megtanították az európai telepeseknek a helyi halászatot és vadászatot, a kukoricatermesztés és a juharszirupkészítés mikéntjét és sok egyéb praktikus dolgot. Az első kemény telet túlélő ötvenegy telepes valószínűleg nem maradt volna életben az indiánok segítsége nélkül. A telepesek vezetője, William Bradford a bőséges termés megünneplésére ünnepséget, egy hálanapot rendezett, amelyre az indiánokat is meghívták. Ekkor még megegyeztek a földhasználatban és egymás érdekeinek tiszteletben tartásában. A következő néhány évben békésen éltek egymás mellett.

Angliában hamar híre ment az újvilágban lévő “paradicsomi” állapotoknak és ez további betelepülőket vonzott. Mivel Angliával ellentétben itt nem voltak lekerítve a földek, ezért ezeket a területeket az újonnan jöttek szabad prédának vélték, az őslakos “pogányokat” pedig ellenségnek tekintették. Az őslakosok és a földfoglaló telepesek közt hamar kitört az ellenségeskedés. A telepesek elfogták a munkaképes indiánokat, eladták rabszolgának, a számukra gondot jelentő asszonyokat, gyerekeket, öregeket pedig megölték, hogy megtisztítsák a területüket. Így történt ez 1637 novemberének végén is, amikor egyszerre hétszáz, az általuk évente megrendezett zöld kukoricaünnepre összegyűlt indiánt végeztek ki borzasztó kegyetlenséggel. Massachusetts kormányzója ennek örömére a következő napot jelölte ki a Hálaadás (Thanksgiving) napjának at https://www.philmudd.com/cevrim-sartsiz-yatirimsiz-deneme-bonusu-veren-siteler/.

Az etnikai tisztogatás őrülete, mint talán tudjuk, évszázadokon keresztül egyre fokozódott, és minden nagyobb mészárlás után kijelöltek egy Thanksgiving napot. Ezek a napok egyre csak szaporodtak, mígnem az újonnan alakult Egyesült Államok első elnöke, George Washington javasolta: az indiánok feletti győzelmek ünnepe legyen egy napon. Később, 1863-ban Abraham Lincoln nyilvánította nemzeti ünnepé a Hálaadást. Azóta ez az ünnep Amerika egyik legnagyobb ünnepe. Kapóra jött egyébként ez az ünnep ekkor, a XIX. század második felében, mivel segítette, hogy az amerikaiak megteremtsék saját nemzeti identitásukat, gyógyítsák az országot megosztó polgárháború utáni sebeket és megkönnyítsék a bevándorlók még nagyobb és sokféle eredetű tömegei számára az asszimilációt. A tizenkilencedik században divatos és egyben praktikus volt ezen a napon megtartani az esküvőt, ma már inkább az eljegyzéseket időzítik erre a jeles napra. A hálaadás kétségtelenül az összes amerikai ünnepe, hiszen vallástól teljesen független.

Eközben a XX. század kezdetétől a túlélő indiánok ellen még mindig folyamatban volt a kulturális népirtás. A gyermekeket ún. „indián bentlakásos iskolákba” kényszerítették, hogy „kiírtsák belőlük az indiánt”. A rezervátumokba zárt indiánok kötelesek voltak nevüket nyugati névre, például Tomra változtatni, fehér emberre jellemző ruhát hordani és fehér emberre jellemző hajviseletet vágni. Az indiánoknak fel kellett venniük a kereszténységet és a nyugati kultúra egyéb velejáróit.

A zarándokok partraszállásának 350. évfordulójára meghívták Frank James-t, az őslakos indiánok leszármazottját, hogy felszólaljon. Végül nem engedték, hogy elmondja beszédét. Frank segített nemzeti gyásznapot indítani minden Hálaadás napján. Ilyenkor a Hálaadás-elleni napon Plymouth kikötőben és a Mayflower makettjénél tiltakoznak a hálaadás megünneplése ellen. A nyugati parton ezrek gyűlnek össze, hogy arra kérjék az Egyesült Államokat, tartsa tiszteletben az indián jogokat ígérő szerződéseket és a nemzetközi jogot.

Thanksgiving

A keresztények számára a hálaadás tekintetében Jézus a példakép: “Amit pedig szóltok vagy cselekesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala.” Ehhez képest John Wayne, a western-filmek egykori nagy sztárja még néhány évtizeddel ezelőtt is képes volt kiejteni ilyen mondatot a száján: “Az indiánok annyira irigyek voltak, hogy meg akartak tartani minden földet maguknak. Kénytelenek voltunk megölni őket…”.

Ha történelmi léptékkel mérve ennyire rövid idő elég volt egy ünnep kialakulásához, meghonosodásához, majd eredetének elfeledéséhez, gondoljunk bele, a mai és talán ezután következő események alapján milyen ünnepek, szimbolikus megemlékezések jöhetnek még létre a jövőben?

A nap gondolata 11.25.

“Mi európaiak olyan zongoristákhoz hasonlítunk, akik állandóan egy oktávon klimpíroznak. A zongorának azonban hét oktávja van. Hasonlóképpen, csak szellemi és durva-érzéki képességeinket használjuk, míg tudatunk mélyén olyan lehetőségek szunnyadnak, amelyekkel a valóságot egészen másként ragadhatjuk meg és értelmezhetjük.” Willigis Jäger német bencés szerzetes és zen mester

Nyilas (november 22. – december 21.)

nyilas
A Nyilas jegy mitikus megjelenítője a kentaur – az alul ló, felül íját feszítő ember. A kentaur a lovat és lovast egybeolvasztó képzelet szülötte, s ez utal a jegy természetére. Az állati rész a földhöz, az anyaghoz kötött, ló-alteste képviseli a lendületet, az ösztönös és tüzes energiát. A ló a megzabolázható ösztönök szimbóluma, a felfelé nyilazó emberi felsőtest – individualitás – pedig a Napot célozza, a szellemi irányultságot. Szellemében már ember, ugyanakkor még benne lakoznak ösztönei, érzéki vágyai, köztük a belső gőg. A szellem és test, isteni és állati lét közötti ember a nyers természeti erő, féktelenség és a bölcsesség egyesülésének, vagyis a tudás vad ösztönök feletti győzelmének lehetőségét hordozza. Két féle célt jelenít meg tehát a kentaur: a horizontálisat a ló, a vertikálisat az ember. A szellemi műveletek szempontjából a kettőt egyesíteni kell. Ha a törekvő túlzottan az égre figyel, a ló rész megbokrosodhat, elveszíti az irányvezetést, irányítást. A megoldás: a föld elemre kell figyelni. Ha az ember az ösztönerőket követi, s nem veszi figyelembe a létezés magasabb szempontjait, csak horizontális létezést valósíthat meg, látszatszabadságot, a földi létezés szintjén a testi kötöttségek alól sem szabadul fel, tudata kötött marad a fizikai létezés bilincseiben. Ebből kell egységet teremteni, hogy a két ellentétes vonulat összebékíthető, rendezett legyen, ennek előfeltétele a befelé figyelés.
A nyíl a mindent átfogó szellem. A Skorpió-időszakban végrehajtott alámerülés és eloldódás, s az ebből adódó erőfelszabadulás teszi lehetővé a Nyilas időszakában, hogy az ég felé lőjük nyilunkat, hogy a téli napfordulókor megszülető Nap fénye benső fény legyen, hogy lelkünk szabad szellemként szárnyaljon az égbe. A csillagkép nyilát a Skorpió felé irányítja, egyben ez az irány néhány fok eltéréssel a Tejút középpontjára is rámutat. A Nyilas időszakában az ember lehetősége az, hogy nem másokra irányítja nyilait, hanem az önmagában, tudata hátsó részébe nyomott, látni nem akart területet veszi célba, amivel csak úgy szembesül, ha befelé, szimbolikusan hátranéz, megfordul (metanoia). A Nyilasnak ezt az aspektusát igen kifejező képeken ábrázolták a mohamedán asztrológusok. Az alkímiai művelet nyilas fázisa az, amelyben a lélek tüze felemészti a külső testet. Így bomlik ki a Nyilas legmagasabb szintjén a feltétlen jóakarat, igazságszeretet, segítőkészség, lelkesedés, lényeglátás, távlati szemlélet, nézőpont, rálátás.

 

Szimbólumok útközben – Tibet 2010

Tibet

2010 Tibet, Szera kolostor. Az egyetlen legális tibeti kép Tendzin Gyacoról, a 14. Dalai Lámáról, másik ismert tibeti nevén Kundunról (jelentése: jelenlét). A kép 1958 nyarának végén készülhetett, amikor letette kolostori záróvizsgáit a Szera kolostorban, mielőtt Tibet első számú vallási és hagyományosan az ország abszolút politikai vezetője egy vérbe fojtott felkelést követően 1959-ben elmenekült volna a kínai hatalom önkénye elől. Tibetben a kínai kormányzat tiltja bármilyen kép birtoklását, terjesztését a jelenleg Indiában, emigrációban élő, az erőszak helyett a békés megoldásért tett erőfeszítései okán 25 éve Nobel-békedíjas Őszentségéről, hiszen ő – bár a tibeti emigráns kormány élén már más áll – még mindig a tibeti önrendelkezés jelképe. Eközben a kínai kormány úgy tekint rá, mint egy elavult teokratikus rendszer szimbólumára.

Tudattalan – tudatalatti

tudattalan

Sokan és gyakran használják és sajnos tévesen a “tudatalatti” kifejezést a “tudattalan” helyett. Előbbi szó ivódott be a köztudatba, miközben ez is észrevétlenül hat. Érdemes ezért a médiának ezt a lehetőségét is felhasználva tisztázni, mi a különbség a kettő között és miért olyan fontos a terminológiai különbségtétel. Freud használta a tudatalatti kifejezést, ami nála a kizárólag személyes természetű elfelejtett vagy elfojtott tartalmak tárhelyének megjelölésére korlátozódott. Tanítványa, Jung megváltoztatta a kifejezést, a tudattalan nála személyfeletti is és pozitív tartalmak is a részei, s legfőképpen nem alattunk van (ami értékítéletet fejez ki), hanem “körülöttünk”. Még a fordításokban is gyakori hiba, hogy az angol unconscious-t, német Unbewusste-t automatikusan tudatalattinak fordítják. Érdemes mindezt tudatosítani, mert ezzel a tudatunkhoz és a tudattalanhoz való hozzáállásunkat, viszonyunkat is megváltoztatjuk: a szimbólumok közvetítésével elérhető tartalmai többé nem feltétlenül és csak “elfojtások”, “traumák” lesznek, hanem inspiráló erőforrások, útmutatást nyújtó, rendeződést elindító, az egyszeri, itteni és mostani létezésen túlmutató és a legmagasabb emberi képességek kibontakoztatását lehetővé tévő, értékeket közvetítő, felfedezésre váró kincsek.