Szimbológia kategória bejegyzései

Diabolo

fa

Tudtad…
…hogy a szimbólum „etimológiai” és metafizikai ellentéte a diabolo, ami az ördög neve, s azt jelenti: széttörő, szétszedő? Etimológiai is, mert a görög szümbolon szó azt jelenti: összevetni, egyesíteni, míg a diabolo a “szétvető“. Az ördög tehát azt az erőt képviseli, szimbolizálja a világban, amely a hasadást kelti, ellentéteket hoz létre, míg a szimbólum a két-séggel szemben az egy-ség felé mutat. Minden egyes szimbólum megértésével az egység, önmagunk elveszített, eredeti teljessége felé teszünk egy lépést…

“A látvány az új évezred szimbóluma lehetne: egy ember a digitális megváltás útján, rendkívül közeli rokonságban az első emberszabásúval, akit a tűz fénye nyűgözött le hasonlóképpen. Csodáljuk azt, ami bármikor elpusztíthat minket.”
Greg Iles

Szimbólum

…hogy a szimbólum/symbolon – görög szó, amely a szümballein, “valamit egyesíteni, egymáshoz vezetni, összeilleszteni” igéből származik? A szüm azt jelenti: össze, a bolon pedig: tenni, illeszteni. Vagyis a szó első fele egyesítést jelent, míg másik fele megerősíti az egyesítés folyamatát. Eredetileg egy fából, fémből vagy bőrből készült kettétört tárgy két felét jelentette, amit a cél vagy egyezség megvalósulásakor össze lehetett illeszteni, egyesíteni. Barátok vagy üzlettársak cserépdarab, agyagtál, gyűrű vagy pénzdarab kettétörésével – illetve újra összeillesztésével – jelölték meg, pecsételték meg összetartozásukat. Olykor a két részt különböző embereknek adták, akik egymást nem ismerték, de mindketten tudták, hogyan kereshetik és találják meg a másik felet, amelyek összeillesztésükkel váltak bizonyító eszközzé: a két elem, mint ismertető jegy csak együttesen volt érvényes. A szimbólum így a beteljesedés, a megoldás, a hazatérés, a jóvátétel vagy a hírhozó hitelességének kifejezője lett. A szimbólum is mindig két részből áll és csak együttesen hordoznak jelentést: ez leggyakrabban egy látható kép, s mögötte a hordozott, láthatatlan üzenet, amelyeket egyesíteni kell, magunkban, hogy felismerjük lehetőségeinket, s mi is egységesebbé váljunk.

Megújuló energiaforrásaink: a szimbólumok

Korunk egyik legfontosabb kérdése az energiaválság megoldása. Ezen múlik a jövőnk. Nyilvánvaló, hogy a természet folytatódó kizsákmányolása nem vezet célhoz, ettől elválaszthatatlan az a fajta, háborúkban tetőző hozzáállás, ami nem csak a természet és a többi élőlény jogait nem veszi figyelembe, hanem embercsoportok, népek között is konfliktust gerjeszt, mindezt – joggal mondhatjuk leegyszerűsítve – az erőforrások birtoklásáért. Vagyis területért, vízért, nyersanyagokért, sőt akár az emberi erőforrásokért, beleértve a fogyasztóképességet is.

Az energia hagyományos megközelítésével szemben egyre nő az igény arra is, hogy alternatív energiaforrásokat használjunk. A gazdasági folyamatok az analógiás szemlélet alapján rendszerint párhuzamba állíthatók az attól látszólag független lelki folyamatokkal is. Nem véletlenül: erre is vonatkozik a hermészi axióma (amint fent, úgy lent, valamint továbbgondolva: amint kint, úgy bent), avagy a makrokozmikus, a világi és a mikrokozmikus, a benső emberi folyamatok egymást tükröző, egymástól elválaszthatatlan mivolta.

Nem véletlen tehát, hogy felerősödött a világban az igény a tudati vagy lelki energia hatékony felhasználására is. Egymást érik az önfejlesztő kurzusok, sorban jelennek meg a siker receptkönyvei. Lehet tudni, hogy nem csak agyi kapacitásunkon teljesítünk messze alul, hanem rengeteg energiát fecsérlünk hibás beidegződések, sémák, automatikussá vált negatív programok fenntartására, s egyáltalán, nem jól bánunk benső erőforrásainkkal.

A fő kihívás abban rejlik, hogy nem tudjuk, hogyan férjünk hozzá mélyen nyugvó energiatartalékainkhoz. Hogyan aknázhatjuk ki, hol állítsuk fel a lelki fúrótornyot, s mi legyen ennek a szerkezete, módszere?

Ahogy a Föld is önmagában egy bölcs rendszer, egy élő egész, úgy mi is sokkal gazdagabbak, többek és tágabbak vagyunk, mint aminek a hétköznapokban megéljük, tapasztaljuk magunkat. Mi is egy teljes, összefüggő, gazdag és bölcs egész részét alkotjuk, amely ráadásul mindvégig tisztában van azzal, hol tartunk, s mivel mozdíthatná előre a fejlődésünket, kiteljesedésünket. Jelzéseket is küld, folyamatosan, csakhogy mi már nem vagyunk fogékonyak ezekre a jelekre, annyira megszokottá vált, hogy kifelé, pusztán az érzékszervekkel tapasztalható világ felé irányul a figyelmünk. Ezek a jelek lennének azonban a mi erőforrásaink.

Hogyan is? Úgy, hogy kapcsolatot teremtenek benső világunkkal. Első lépésben kellő érzékenységgel és tudatosan kell törekedni arra, hogy komolyan vegyük: „jelbeszéd az életünk”, hogy észrevegyük a jeleket, amelyeket azután önmagunkra vonatkoztatunk. Ekkor valami szokatlan történik, új bontakozik ki bennünk. Túllépünk addigi határainkon, kilépünk a megszokások hatalmából és átengedjük magunkat egy magasabb erőnek, ami tapasztalhatóan elkezd működni bennünk. Olyan érzés ez, amihez hasonlót akkor élünk át, amikor ihletett állapotba kerülünk. Ha engedjük, hogy ez a nálunknál hatalmasabb és bölcsebb késztetés vezessen minket, bekövetkezik az a fajta katarzis, amelynek megvilágosító fényében egyszeriben többé válunk. Megszületik a megoldás, elér hozzánk az anyagi világon túlról, egy megfoghatatlan életerőtől az üzenet, s egy pillanat alatt teljesebbek leszünk, s jobban látjuk a lehetőségeinket, mint korábban.
Mindehhez nyitottság, alázat és idővel tapasztalat kell. Megvalósul az, amire létezésünk irányul: meghaladjuk magunkat. Áttörünk megszokott működésünk korlátain, magasabb szintre lépünk életünk minősége és tudatunk szellemi foka szempontjából.
A szimbólum jelentése szerint az, ami összeilleszt. Egyesít: végső soron önmagunkkal. Azzal, ami lehetőség bennünk. Tudatosabbá tesz. Ráadásul ez újra és újra megtörténhet. Ezért megújuló energiaforrásaink a szimbólumok.
Csörgő Zoltán

25 év után újra Twin Peaks

Ha valakit érdekelne, a Symbolon filmklub egy egész évadját lehetne szentelni a Twin Peaks, a kilencvenes évek kultsorozata elemzésének. Annak idején sokunkat szögezett a televízió képernyőjéhez a korábban teljesen ismeretlen hangulatot – Angelo Badalamenti kísérőzenéjével is – közvetítő sorozat – hogy a végén radikálisan és váratlanul kénytelen-kelletlen eldobjuk az agyunkat. Ki azért, mert azt hitte, becsapták, ki azért, mert sejtette, hogy nem, de nem tud rájönni, mi lehet a megoldás, és egyáltalán, hogyan kell értelmezni a befejező epizód utolsó képsorait?!


Ma már sejtjük, mi több, tudjuk, hogy a sorozat nem pusztán mérföldkő volt a filmezés történetében. Nem csak egy hagyományos krimiről vagy thrillerről volt szó, hanem egy misztikus beavatási történetről, tele titokkal, meglepő alakokkal és jellemekkel, rejtjeles – a hermetikus hagyományoktól a keleti bölcseletekig terjedő – utalásokkal és üzenetekkel, szimbólumokkal, analógiákkal, irracionális és szürreális jelenetekkel. Egyik kedvencem az volt, amikor a rendőrség folyosóján Cooper ügynök mellett egyszer csak elvezettek egy lámát (nem tibetit, hanem dél-amerikait), amely se előtte, se utána semmilyen jelentőséggel nem bírt a történet szempontjából, egyszerűen ki kellett zökkentenie meghökkentően oda nem illő megjelenésével az ember észjárását a maga hétköznapokban futott barázdájából…

Friss és örömteli, felvillanyozó hír, hogy David Lynch, aki nem mellesleg Maharishi Mahesh jógi és a transzcendentális meditáció (TM) kitartó híve, folytatja a Twin Peaks-szériát. A kilenc epizódból álló új sorozat a Showtime kábelcsatorna számára készül, bemutatása negyedszázaddal az első széria debütálása után várható. A produkciós munka jövőre kezdődik, azt azonban még nem lehet tudni, hogy az eredeti szereposztás vajon visszatér-e a képernyőre. Mind a kilenc epizódot Lynch rendezi és akárcsak az első sorozat esetében, most is közösen írja a forgatókönyvet Mark Frosttal. Az új széria napjainkban játszódik majd és állítólag régóta várt válaszokkal is szolgál, hogy azok majd a sejtéseinket igazolják vagy cáfolják.

Szerintem ilyen kérdéseink lehetnek, amelyekre a válaszokat várhatjuk:
– Hol tanulta Cooper ügynök a Tibeti halottaskönyv módszerét a lélek túlvilágra vezetéséről?
– Hogyan nyertek beavatást/többletképességet/gyógyulást az extrém szereplők, mint Tuskó Jenny vagy az Őrnagy vagy Leo Johnson?
– Hogy kapcsolódott össze a Gonosz és Windom Earl?
– Hogyan halt/nem halt meg Cooper ügynök?
– Ki volt a törpe?
– Milyen labirintusban járt a főhős a történet végén?
– Milyen üdvtörténeti modellt vagy éppen ellenképet nyújthat nekünk a drámai és nagyon nehezen megfejthető végkifejlet?
– S végül: honnan vette Lynch (és Frost) ezt a rengeteg sül…, azaz ötletet, s mit is akartak ezzel az egésszel?
Talán megtudjuk mindezt 2016-ban.
Csörgő Zoltán

Az aradi vértanúk és a szimbólumok

Az aradi vértanúk kivégzésének emléknapja minden esztendőben nemzeti gyásznap, ennek kapcsán érdemes megvizsgálni, milyen szimbólumok lelhetők fel magában a hajdani eseménysorozatban és a megemlékezésekben.

A szimbolikus politizálás vagy olykor hadviselés részeként a magyar honvédseregek augusztus 13-án, Világosnál jelképes módon inkább az oroszok előtt tették le a fegyvert, ezzel mintegy jelezve, hogy két nagyhatalom összefogásának köszönhető csak a magyar szabadságharc vérbefojtása. Ugyanígy a később kivégzett 13 honvédtiszt elleni, Karl Ernst törzsbíró vezetésével, de Haynau koncepciója szerint lefolytatott eljárás során nem véletlenül tűzték ki a kivégzések napjául október 6-át: az ítéletét szándékosan a bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján – hajtották végre, amivel egyértelművé tették, hogy az eljárások célja a bosszú és nem az igazság volt.

A 13-as szám az aradi vértanúk számában elgondolkodtató. Tizenhárom honvédtisztről tudunk, pedig az Aradon kivégzett tábornokok száma tizenhat volt. Október 6-án valóban csak 13-at végeztek ki (egészen pontosan 12-t, mert egyikük még a kivégzés előtt szívrohamot kapott), de a Habsburg katonai közigazgatás megtorló akciói révén az aradi mártírok összesen hárommal többen voltak. Valószínűleg azért nyert teret azonnal a tizenhármas számot magában foglaló kifejezés, mivel a 13 baljóslatú szám, a halál száma, s így a tizenhárom aradi vértanú kifejezés máris többlettartalmat közöl, mélyebben üzen a halálról. A 13-as szám negatív jellege régi gyökerekre nyúlik vissza, egyesek szerint bibliai eredetű, mivel az utolsó vacsorán 13 vendég volt, s a Jézust eláruló Júdás volt az, aki tizenharmadikként ült az asztalhoz. A 13-as számtól való félelemnek neve is van: triszkaidekafóbia.

A gyász az emberiség egyetemes nyelve. Ami egyetemessé teszi, az a szimbólumok alkalmazása. Vannak kultúrafüggő (például a gyász fekete vagy fehér színe) és esemény alakította szimbólumok is. Ilyen ez esetben az, hogy mivel nyíltan nem lehetett gyászolni a kivégzett tizenhárom honvédtisztet, a magyar nők az elvesztett szabadságharc és a vértanúk emlékére évekig, főleg társasági események alkalmából, 13 karkötőt hordtak, 13 alsószoknyát vettek fel.

A kivégzettek ruhái a hóhért illették, ezért a kivégzést követően az elítélteket meztelenül a bitófa tövébe helyezték. Az eldőlt küzdelem végérvényességét szimbolikusan jelezve melléjük döntötték a bitófák oszlopait. A holttesteket elrettentésül estig kinn hagyták, közszemlére tették. Ezt bűnözőkkel vagy – mint ez esetben – ellenséggel szokás megtenni. A közeli falvakból már egy-két órával a kivégzéseket követően tömegekben zarándokoltak a kivégzés helyére a gyászolók. Mindenki sírt, imádkozott és ezen a napon minden boltot, nyilvános helyiséget bezártak. Ezzel az aradi vértanúk kultusza már a kivégzés napján létrejött.

Az áldozatok tárgyi hagyatékának gyűjtése is rögtön elkezdődött október 6-án. Az érintéses mágiával magyarázható az az ősi hagyomány, hogy a nagy emberek által használt tárgyak különleges erővel telítődnek. Így keletkeznek az ereklyék, s azok kultusza.

A néphagyományban is szerepet kapott a vértanúk kultusza, sok otthonban őriztek kegyelettel kő- és olajnyomat formájában sokszorosított képeket az aradi vértanúkról. A képek alapján a pásztorfaragások hagyományos technikájával készült díszbotok ugyancsak népszerűek voltak.

A vértanúk emlékének megörökítésére, köztéri szobor vagy emlékmű felállítására csak a kiegyezés után lehetett gondolni. Barabás Béla jogász, volt országgyűlési képviselő édesapja volt az első, aki egy kiszáradt eperfát és egy keresztet vitetett ki a kivégzés helyszínére. A kiszáradt fa egyértelműen az elfojtott szabadságvágy jelképe volt. A tizenhárom vértanú nevét cédulákra írták fel és az eperfa ágaira ragasztották, talán mintha levelek lennének a kiegyezést követően újraéledő remény jeleként.

1871-ben a vértanúk emlékének ápolását felvállaló Aradi Honvédegylet egy emlékkővel helyettesítette a kiszáradt eperfát. A vesztőhelyen, a kivégzés pontos helyén ma látható emlékoszlopot 1881-ben állították fel. Az oszlop obeliszk formájú, ami a világfa, világtengely (axis mundi) képzetét idézi meg, egyúttal kijelöli a nemzet emlékezetének egyik központi helyeként a szimbolikus világközepet (omphalos).

Az aradi vértanúk emlékezetéhez hozzátartoznak a tiszteletükre készített emlékhelyek, emlékművek, melyek a korabeli Magyarország területén helyezkednek el. Ilyen Kiskőrösön a Vértanúk fala-emlékmű, vagy az Aradi park elnevezésű történelmi emlékhely a vas megyei Rátót községben. Itt Deák Ferenc ültette a hagyomány szerint azt a tizenhárom tölgyfát az 1860-as években az aradi vértanúk emlékére, melyekből hét megmaradtat a falu azóta is kegyelettel ápol. Budapesten és több nagyobb városban utcát neveztek az aradi vértanúk tiszteletére. Ezek az emlékezetpolitika megnyilvánulásai.

Kossuth Lajos 1890-ben, az egyetlen fonográfon is rögzített beszédében Aradot a magyar Golgotának nevezte. Szimbolikus kifejezést, metaforát használt, s mint minden metafora, ez is több szinten értelmezhető. Utalhatott arra, hogy a vértanúk feláldozták magukat, de arra is, hogy a Golgota, mint hegy, kiemelkedő pont lehet a térben, ám időben ilyen egy nemzet történelmének fordulópontja is. Benne van a Golgota szimbolikájában az is, hogy Krisztus legyőzte a halált a Golgotán, s így győzte le a hanyatlást és elmúlást és támadott fel a magyar nép is, köszönhetően a szabadságharcosok, s köztük a vértanúk áldozatvállalásának.

Az aradi vértanúk kivégzéséhez kapcsolják azt a hagyományt is, hogy magyar ember sörrel nem koccint, ugyanis a legenda szerint a kivégzés után így zárták az eseményt az abban résztvevő osztrák katonák, tisztek. A magyarok időtlen idők óta őrizték a koccintás hagyományát, különösen ha bort töltöttek kupáikba, poharaikba, ez a világszerte elterjedt zajkeltő mozdulat ugyanis eredetileg az apotropaikus mágis eszköztárába tartozó gonosztávoltartó szertartás volt. A kialakult szokás szerint ha a magyarok 1849 után sört ittak, kegyeletből, nehogy utánozzák az osztrákokat, nem koccintottak, legfeljebb az asztalhoz ütötték a pohár alját, miközben ezt mondták: „Vesszen Haynau!”. Érdekes ez, mivel akkoriban az osztrákok sem is igazán koccintottak sörrel, inkább az asztalhoz csapták korsójukat. Egyes értelmezések szerint a tilalom, miszerint magyar ember sörrel nem koccint, tiltakozásul az 1849-es aradi kivégzések ellen, 150 év után érvényét vesztette. Akár így van, akár nem, van, aki ma is tartja ezt a szokást. A kor ismerői szerint mindenesetre ez a valóban sokáig szívós hagyomány legendán alapul, nincs írásos bizonyíték, semmilyen történeti forrásban nem jelenik meg, hogy a kivégzés után sörrel koccintottak volna. Hermann Róbert történész szerint talán „a borkereskedők találták ki, hogy hazafias színben tüntessék fel a bor fogyasztását szemben a sör fogyasztásával”.

Hogy egyébként mennyire a gonosszal kapcsolták egybe az osztrákokat, különösen a „bresciai hiéna” néven emlegetett báró Julius Jacob von Haynaut, mint Magyarország teljhatalmú kormányzóját, arról jól tanúskodnak az egyik vértanú, Knézich Károly feljegyzett utolsó szavai is, aki a bitó alatt azt mondta: „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.” A vérengző szörnyetegnek tartott Haynauról – valótlanul! – el is terjedt a horrorisztikus történet, hogy amikor Arad után három és fél évvel hirtelen meghalt, a boncolás közben derült ki, hogy még él – vagyis némi isteni jóvátételt és bosszút látott abban az utókor, hogy rettenetes szenvedéssel kellett meghalnia. Még olyan legenda is fennmaradt, hogy csak eszméletét vesztette, de eltemették, s exhumálásakor látták, hogy „hason feküdt a koporsóban, körmeire rászáradt a vér.” Egy biztos: a halál beálltának napja érthető okot adhatott a legendák nekiburjánzására, ugyanis a gyűlölt vérbíró 1853. március 15-én, a forradalom kitörésének ötödik évfordulóján halt meg „akut agy- és tüdővérzésben”.

A honvédtisztekkel párhuzamosan gróf Batthyány Lajos, az első felelős kormány miniszterelnöke ellen is eljárás indult. Batthyány halálra ítélésének egyik legfőbb alapjául szolgált, hogy koholtan őt tették felelőssé Latour haláláért. A bécsi hatóságok úgy vélték, a forradalmat nem elég leverni, hanem résztvevőit kriminalizálni is kell. A szeptemberben Pestre szállított miniszterelnök sorsa az aradi vértanúkhoz hasonlóan megpecsételődött azzal, hogy Ferenc József szabad kezet adott Haynaunak az ítélet végrehajtása szempontjából. Haynau az ő esetében is ragaszkodott a legmegalázóbb kivégzési módhoz, az akasztáshoz, azonban Batthyány egy, a felesége által bejuttatott tőrrel olyan sérüléseket tudott magának okozni, melyek lehetetlenné tették ezt a fajta ítéletvégrehajtást. Batthyány Lajost szintén október 6-án állították kivégzőosztag elé Pesten. A Batthyány-örökmécses felállításáról, ami a Báthory és a Hold utca kereszteződése által alkotott téren áll, miután mozgalom indult a létrehozásáért, a főváros 1905-ben, a szabadságharcot leverő Ferenc József halála előtt több mint egy évtizeddel döntött. Az örökmécses kör alakú, három lépcsős mészkőtalapzaton, művésziesen faragott oszlopon nyugszik. A két méter magas bronztartón egy vésővel faragott és cizellált kandeláber üvegfalain belül ég a rubin-kehelybe rejtett elektromos lámpa. A tompított fény a tartó négy oldalán vastag, metszett üvegen át sugárzik. Az örökmécses az örökkön égő fényt, az örök emlékezet lángját szimbolizálja.

Végezetül: van abban is valami hátborzongató, hogy a sors, vagy az idő, vagy mindkettő, mennyire a természeti törvényekkel összhangban intézi, szervezi még az ünnepeinket is. Tavasszal, amikor a természet erői újjáélednek, győztes forradalom emlékét ünnepelhetjük. Ősszel, egészen közel Halottak napjához, amikor a természetben zajló folyamatok is az elmúlásról szólnak, két vesztes esemény gyásznapja követi egymást: a szabadságharc végét jelző Aradi vértanúk napja és az 1956-os ugyancsak vérbefojtott forradalom ünnepe.
Csörgő Zoltán

Насадитесь игрой на бк punch уже сегодня и вам точно повезет!