Az árnyék és az árnyékvilág – avagy a Skorpió beavató időszaka

skorpio

A Skorpió-időszak az évkörben a befeléfordulás elmélyítésének szükségességéről szól. Az évkörben hullámzik a tudat irányultsága az ár-apályjelenséghez hasonlóan: amikor a Nap a téli napforduló után megszületik, ezzel a tudat is újjászületik, s ahogy nő a fény, a világosság a világban, úgy fordul mind jobban a világ felé. Aktivitása akkor kezd igazán belendülni, amikor a világosság győz is a sötétség felett a tavaszi napéjegyenlőség idején. A nyári napfordulóra a tudat eléri legtisztább, legvilágosabb állapotát, miközben tettereje is a csúcson van, a Nap zeniten való haladásához hasonlóan. Ettől kezdve azonban a tettek immár gyümölcseiket termik, csökken a nappalok hossza, a fény a világban, ezért nekünk is mind jobban befelé szükséges fordulnunk. A begyűjtött tudatosságot érdemes mindinkább besűríteni, ahogy a növények is magba gyűjtik erejüket.
A Skorpió első dekádjának végénél a Nap eléri az alvilág kapuját és megkezdődik alászállása, túlvilági útja, mint a mitikus és mesei hősöké. A Skorpió időszaka számos szellemi lehetőséget hordoz – s ez nagyon ismerős a Skorpió-szülötteknek! – a születés és halál titkainak keresése, a mélységek kutatása, a tabukkal való foglalkozás, a szembesülések, az ellentétek és a szélsőségek keresése és tudatos megtapasztalása, a belső késztetésből eredő átalakulás terén.
Beavató időszak ez, a halálból való tanulás ideje. A Skorpió első dekádjának végétől, Halottak napjától kezdődő időszak jelszava: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni!”. Ilyenkor a mi benső világunkban is alászállás indul, szembesülés kezdődhet az árnyékvilágunkkal. Tudatunknak azzal a részével, amit Carl Gustav Jung árnyéknak nevezett, vagyis a sötét, elutasított, elnyomott vagy éppen fel nem ismert és mindezért tudattalan oldalunkkal. Az árnyékban lényünk azon vonásai foglaltatnak benne, amelyeket nem élünk meg, nem szeretünk, inkább elnyomunk, elfojtunk és igyekszünk megfeledkezni róluk.
Fedezzük föl, ismerjük ki önmagunkat, kutassuk föl árnyékunkat és fogadjuk el végre! Ugyanúgy hozzánk tartozik, mint az úgynevezett jó tulajdonságaink, amelyek mellesleg egyáltalán nem biztos, hogy jobbak, csak a kultúránk ezeket fogadja el. Nem tagadhatunk meg semmit, ami a miénk, kivéve, ha beteg és elviselhetetlen emberré szeretnénk válni. Ehelyett inkább legyünk belsőleg tiszták, könnyűek, szeretetteljesek és tudatosak.
Megtagadott, korábban meg nem élhető személyiségrészeink tudatosítása, elfogadása, integrációja energiát szabadít fel, hiszen azt nem kell elfecsérelnünk arra, hogy hárítjuk a szembenézést. Mély, kreatív erőforrásaink felé is csak az árnyékba rejtett, űzött lélektöredékek feldolgozása, megoldása révén haladhatunk. Integráció és eloldódás, s az ebből adódó erőfelszabadulás teszi majd lehetővé a Nyilas időszakában, hogy az ég felé lőjük nyilunkat.
Az egyik legnagyobb lehetőség mégis a múlandóság tudatosítása, azaz érdemes megvizsgálnunk, mi a múlandó és mi a maradandó, megőrzendő bennünk? Ki lehet használni a most megnyilvánuló erőt arra, hogy azt szüntessük meg, ami valóban felesleges. Jó alkalom ez az időszak tehát arra is, hogy véget vessünk megszokásainknak, mert ezek az ego, az egyensúlytalan energiák áramlása keltette lefokozott, hétköznapi önátélésünk támaszai. A szokásaink, viselkedésmintáink könnyedén mentesítik a figyelmet, s ezért mindennapi létezésünk, tevékenységünk nagy részét automatizmusok töltik ki. De ezeket kell megtölteni figyelemmel, tudatossággal, mert lehet ez egy háló, ami látszólag megtart, de olyan háló is, amelyben a szabadságra törő szellem vergődik, gúzsba kötve érzi magát. Ezt a hálót érdemes áthasítani ebben az időszakban.
Ezt megtámogatja a tíz nappal később, a második dekád végétől induló negyven napos böjti időszak. Negyven nap épp elegendő arra, hogy megszilárdítsuk a változást, a teljes átalakulást. Ez az Opus Magnum, a Nagy Mű ideje, benne a fő művelet a solutio és a coagulatio, az oldás és kötés, amikor egy magasabb szinten szilárdíthatjuk meg magunkat, finomabb támasztékot teremthetünk tudatosságunknak.
A negyven nap alatt kiemelten fontos a harmadik, hetedik, tizenkettedik, huszonegyedik nap, amelyek az újravizsgálást, az áttörés, átszakadás elmélyítését, fenntartását segítik. Így nem hagyjuk, hogy elsikkadjon a felismerésünk, eltemetődjön a szándékunk, újraszövődjön – ahogy egyébként nagy erővel szokott – a megszokott kis életünk komfortzónáját fenntartó öntudatlan benső programjaink hálója. Kilépni a lekorlátozó megszokások kötéséből, az automatizmusok egymást gerjesztő, kibomló, s bomlasztó köréből, újra meg újra, ez kis halálok sorozata. Fontos élmény ez évente annak érdekében, hogy tapasztalatot szerezzünk függőségeink felszámolhatóságáról, elvarázsoltságunk megtörhetőségéről, hogy felkészüljünk a negyven nap vagy életünk végén a halál küszöbén való nagy átlépésre: a teljes szabadságra.

1956 szimbólumai

1956_1

Érdekesen árulkodik a szabályokba és ősképekbe, mint kikristályosodási pontokba rendeződő makrokozmikus erők hatásáról, sőt létéről, ahogy egyéni sorsokon túl a természet, a társadalom és a történelem menetét, alakulását is irányítják. Az évköri ünnepekkel összhangba kerül az is, hogy Halottak napja környékén ünnepelhetjük az 1956-os forradalmat és megemlékezhetünk a szabadságharc november 4-ére eső leveréséről is. A sok áldozattal járó eseménysorozat szimbólumai elevenen megmaradtak és máig hatnak a történelmi közgondolkodásban.
Egy történelmi sorsforduló a szimbólumok cseréjében jelenik meg leglátványosabban. 1956 őszének forradalmi napjaiban az ötágú csillagot leváltották az egy évszázaddal korábbi, az 1848-49-es forradalom és szabadságharcból örökölt szimbólumokkal. Ezek alkalmazása magától értetődően szervesíti 1956 októberét a magyar patrióta hagyományok panteonjába. Még a forradalom vérbefojtása után is hónapokon keresztül, egészen 1957 márciusáig, a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) napjaiig sokféle formaváltozatban alkalmazták újra ezt a hagyatékot.
A Kossuth-címert tucatszám festették a felkelők mellé átállt harckocsik oldalára, ami a legkönnyebben dekódolható ellenség/barát felismerő jelzésként is szolgált. Ezt használták demonstratív szimbólumként irataik fejlécén, igazolványaikon vagy pecsétjeikben a forradalmi bizottságok, a munkástanácsok. Még Kádár restaurációs kormánya is használta kezdetben ezt a szimbólumot.
Messze gyakoribb volt ezt a címer, mint az ún. lyukas zászló, ami a magyar ’56-nak világszerte ismert és tisztelt szimbóluma lett. A lyuk október 23-án este keletkezett. A háromszínű zászló közepéből késsel vágták ki azt a szovjet mintájú címert, ami egy pár esztendeig ott éktelenkedett. Ez a fajta címer még a húszas években jött szokásba, amikor a korábban a cári birodalomhoz tartozó kaukázusi és közép-ázsiai népek szovjet köztársaságokat kezdtek alapítani. Ezek a jellegzetes, kör alakú, kalászokkal övezett címerek mind hasonlóak voltak, de mindegyikben volt valami egyedi.
Jellegzetesen szimbolikus cselekedet a szobordöntés, így a korábbi rendszer önkényuralmi jelképe, az ötágú csillag eltüntetése mellett a diktatúra bronzból öntött szimbólumának földre döntése és feldarabolása is. Sztálin szobra csak akkor engedett, amikor hegesztőpisztollyal elvágták a nadrágját a csizmája felett. A szobor egyik bronzcsizmáját évekig őrizte vidéki kertjében Pécsi Sándor, a híres színész (aki a forradalom után 16 évvel ugyancsak ezen a napon, november 4-én halt meg).
Egyesek szerint a bazaltkockák, amelyekből 1956 őszén a barikádokat készítették, olyan jelképei ’56-nak, mint a lyukas zászló. Ezekből az utcákat, tereket borító bazaltkockákból, mint szimbolikus anyagból épült emlékmű a hősök tiszteletére a Hargita téren. A bazaltkockák egységes tömböt képezve az összekapcsolódást, az összetartást jelképezik.
Szimbólumokból többet is hordoz a forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójának megünneplése céljából az 1991-ig állt dísztribün helyén felállított szobor, amely 2006 darab, változó hosszúságú, 56 fokos szögben elhelyezett vasoszlopból áll. Ám ezek a szimbolikus számok nem nyilvánvalóak, sőt annyira rejtettek, hogy a szobor nem igazán tölti be a jelkép szerepét. Az emlékmű avatásával egy időben a Felvonulási teret átnevezték Ötvenhatosok terére – hiszen a névadás, névváltoztatás is lehet szimbolikus tett.
(A képeken: a lyukas zászló és a Kossuth címer, 56-os emlékművek, Bálint Endre: Halottak napja, 1956)

1956_31956_4

 

1956_2

A holtak birodalma

Sajnos kevesen tudják, hogy november eleji ünnepeink gyökerei messze a kereszténység keletkezése előtti korba nyúlnak vissza, számos eleme a mai szokásoknak őseink évezredekkel ezelőtti világlátásából maradt ránk. Éppen ezért érdemes talán összefoglalni, miként tekintettek a túlvilágra pogány eleink, különösen a halál kapcsán. (Külön írunk majd az Alvilágról, s annak tudati, szellemi vonatkozásairól…)
A holtak birodalma, ahová az elhunyt lelke érkezik, vízi tükröződése, fonákja, fordítottja evilágnak. A holttest eltemetésénél ezt a legapróbb részletekig figyelembe vették. Ami itt napnyugatra – amerre a Nap is, Hold is nyugszik – esik, az a holtaknál a keleti égtáj, ezért helyezték fejjel nyugatnak őket, hogy a túlvilágra az ottani keletről érkezzenek. A túlvilágon csak a Hold világít, a Nap nem, ami itt világos volt, ott sötét lesz, így a nappalok és az éjszakák rendje megfordul, ezért járnak a halottak lelkei éjjel. Felcserélődik a jobb és a bal is, a férfiak, akik életükben a lakóhely jobb oldalát foglalták el, a sírban baloldalra kerülnek, s fordítva teszik melléjük a fegyverüket, szablyájukat, íjukat, tegezüket is. Ami azonban még lényegesebb: az emberi élet is visszafelé halad az öregkortól egészen a csecsemőkorig, mígnem megszületik – ezt látja halála pillanatában az ember, mintegy megelőlegezve, leperegni lelki szemei előtt.
A túlvilági út tehát negyven napig tart, s eközben az életét visszafelé élő lélek az itteniek segítő irányításával megérkezik a Világfához, hogy ezután fordítva téve meg az útját, hiszen születésekor onnan érkezett, visszatérjen annak tetejébe. Amikor a sír mellett megölték a halott lovát, majd lenyúzták és húsát megették a halotti toron, a bőrben benne hagyták az állat árnyéklelkét rejtő koponyáját valamint a lábszárcsontokat és valószínűleg egy közel függőleges rúdra helyezték, s csak negyven nap elteltével helyezték el felszerszámozva, felnyergelve, fejjel nyugatnak a holttest baloldalára. A rúd itt is a Világfát, az égbe vezető utat jelképezi. Ezen a veszélyekkel teli, hosszú túlvilági úton a halott lelkének, miután „elpatkolt”, szüksége van a lovára, annak erejére – mint a mesehősnek a táltosparipáéra -, hogy minden megpróbáltatáson szerencsésen túljutva végül az égbe érkezzen.
Az ősök hitében az íz madár alakú és a leszületendő lelkek mint madarak ülnek a Világfa ágain, várják, hogy leszállhassanak, beköltözhessenek egy újszülöttbe. A nemzetség elhalt tagjainak lelke ugyanis a leszármazottakba, a születő fiatalokba száll át. Ezért, s nem csak a jóindulatuk elnyerése végett volt igazán fontos az ősöknek szóló áldozat: mert azzal a lélek túlvilági útját egyengették. Minél sikeresebb pedig a lélek túlvilági útja, azaz minél több földi nyűgöt tudott levetni magáról, annál megtisztultabban ért az égbe és várt egy új születésre, s majdan annál nemesebb lélekkel testesült meg. Ez az új, az elkövetkező nemzedékek érdekében mindennél kívánatosabb és kieszközlendőbb cél volt.
Minden falunak megvolt ezért az áldozati helye, ahol az ősöknek áldoztak, hiszen az ősök szellemei az istenek világával is összekapcsolnak. Az áldozatot, a szertartást kiemelt személy, a közösség szellemi vezetője, papja végezte, aki képes volt megteremteni és megtartani az összeköttetést, aki közvetíteni tudta a két oldal kívánságait. Különösen a Telihold volt megfelelő időpont a szellemekkel való kapcsolatteremtésre, mert ilyenkor a legnagyobb a világosság a világ sötét felében, a sötétség birtokát képező Alvilágban, hiszen a fordított világrendnek megfelelően a Hold a holtvilág Napja. (A Hold talán a holt, „hűlt” Nap, mert „már” nincs önfénye…)
Az elhunyt fejéhez állított fejfa, csakúgy, mint később a kereszt, a Világfát jelképezte, amelyre a nőknél holdat, „kontyot”, vagy tulipános életfát, férfiaknál Napot, koronát, madaras életfát faragtak. Az is előfordult, hogy fát ültettek a sír fejéhez, ami megint csak a lélek útját, az égbevezető ösvényt, az ős-utat mutatja, s nemcsak az elhunyt sírjának jelölésére szolgált.
Az ősök kultuszának része az az elgondolás is, hogy a túlvilágon a szellemek élete bizonyos szempontból hasonló lehet, mint az evilági volt, ezért temették el a pogány korban a holtat lovával, élelemmel, nemegyszer feleségével, szolgákkal, vagy éppen ékszerekkel, amelyek meghatározták, hogy ki is ő, illetve amelyeket megszokott és amelyekre szüksége lehet ott is. A nyugatra eső Holtak Birodalmának egy lényeges különbsége azonban van az itteni világhoz és élethez képest: az egy fordított világ, ezért a férfiak, akik életükben a lakóhely jobb oldalát foglalták el, a sírban baloldalra kerültek.
Egy biztos: ahogy az ősök tisztelete az utódoknak, úgy a régi hagyományok tisztelete a nemzet számára a világ rendjének megtartását, megteremtésének lehetőségét jelenti. Ipolyi Arnoldot idézve: „Mert azon nemzet, mely emlékeit veszni hagyja, azzal saját síremlékét készíti.”

Halottak napjáról – népi hagyományai alapján

Körösfői Kriesch Aladár_Halottak napja

Halottak napjához számos hagyomány, szertartás vagy éppen tabu kapcsolódott. Egyeseket ezek közül még most is életben tartanak, áthagyományoznak. Jó tudni, hogy miért mozgatta hajdan a nép képzeletét a félelem és miként szült ez olykor akár ellentmondásos szokásokat is.
A hagyományos cselekedetek egy része az apotropaikus mágia eszköztárába tartozott, vagyis gonosztávoltartó rítus volt. A megnyugvást szolgálta rögtön az, hogy amikor a temetőbe indultak, mákot szórtak a háztól a sírig. Ennek eredeti magyarázata az, hogy megakadályozzák, hogy a halott lelkek hazalátogassanak, ugyanis nekik minden mákszemet fel kellett volna venniük. Nyilván bele sem kezdtek, látva a feladat lehetetlenségét, vagy nem végeztek az első kakaskukorékolásra, amikor minden léleknek vissza kellett térnie a holtak birodalmába. Ennek az elképzelésnek a feledésbe merülésével a mákszórás szimbolikus cselekedetét később már azzal magyarázták, hogy az – nyilván a mák hatására utalva – a holtak békében nyugovását szolgálja, hogy nyugodt álmuk legyen.
Ősi, kontinenseken átívelő hiedelem, hogy azok a halott lelkek válnak kísértetté, akikről az utódok nem emlékeznek meg, nem gondoskodnak, akiket nem biztosítanak szeretetükről. Számos szertartáselem fakad az így keletkező félelemből és abból, hogy szimbolikus jelzéseket igyekeznek küldeni az elhunyt hozzátartozóknak.
Ma is gyertyákat, mécseseket gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére. A népi hiedelem szerint ennek az a célja, hogy a világosban a „véletlenül kiszabadult lelkecskék” ne kísértsenek és újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne nyugtalanítsák az élőket. A néphit szerint ilyenkor azért kell megszépíteni a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben.
Volt, ahol azt hitték, hogy az első gyertya meggyújtásánál minden családtagnak jelen kell lennie, mert a holtak szellemei kijönnek a sírokból és ellenőrzik, hogy mindenki megemlékezik-e róluk. Az égő gyertyát nem szabad egyik sírról egy másikra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére. Egy néphit szerint aki virágot szakít a sírról, azt elviszi a halott.
Egyes vidékeken a temetőbe ételt vittek ki, s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták. Többfelé úgy tartották, hogy a Mindenszentek és Halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni. Ezért az ünnepek előtt végezték az őszi nagytakarítást, hogy a tisztán, felkészült lelkekkel fogadják őket. Este úgy tértek nyugovóra, hogy előtte minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. Valójában így nehezebben elevenítette meg a képzeletük a környezetüket láthatatlan szellemekkel, mint sötétben történhetett volna… Sokfelé szokás volt, hogy a hazalátogató lelkek számára megterítettek, ételt és bort, de legalább kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra vagy az ablakba.
Halottak napjának hetét a halottak hetének is nevezték. Erre a hétre több korlátozó szokás, munkatilalom is vonatkozott. Nem volt szabad például mosni, mert az ezen a héten mosott ruhák megsárgultak. Meszelni sem lehetett, mert a férgek ellepték a házat. Tilos volt a földeken dolgozni, mert mindez bajt hozhat a ház népére, de tiltott volt ezen a napon a varrás is, mert minden öltés ezen a napon szúrás a halottjuknak.
Érdekes, hogy a fokhagyma általában a leghatékonyabb eszköz volt a gonosz erők és a kísértetek távoltartására. Kivéve ezen a héten, mert ilyenkor hatástalan volt! Nem volt szabad fokhagymát ültetni sem ezen a héten, mert “az mind megromlott volna”.

“A rítusok, a szimbólumok azért fontosak, mert támaszt, vigasztalást adnak. A halállal való küzdelem megfoghatatlan, homályos, sötét valami, s a gyászoló ilyenkor kapaszkodókat keres. Olyan kapaszkodókat, melyek megőrzik a halállal való küzdelmében, nem hagyják elveszni, belebetegedni, s amelyek máris előre nyúlnak, a túlvilág vigaszát közvetítik. A régi ember gyásza ezért volt kevésbé beteges, cinikus. Amikor ma kilúgozzuk a szimbólumokat, a vallás „kultúrvallás” lesz, akkor egy nagyon fontos támasztól, vigasztól, végső soron az igazságtól fosztjuk meg a modern embert. Tartsd meg a rítusokat, a rítusok megtartanak téged – mondhatnánk.”
Papp Miklós görög katolikus lelkész

Halottak napja

A mai Halottak napja olyan keresztény ünnep, amely jóval későbbi eredetű, mint a november 1-ei Mindenszentek ünnepe. Ráadásul Halottak napja fokozatosan vált egyházi ünnepből általános megemlékezéssé az elhunytakról.
Halottak napját Szent Odilo clunyi apáttól (962-1048, 994-től apát, 1063-ban avatták szentté) ered, ő ezt 998-ban emléknapként vezette be a Cluny anyaegyház alá tartozó minden bencés házban. E napon a „szenvedő egyház” (Ecclesia patiens), vagyis a már meghalt és tisztítótűzbe került lelkek csoportja kerül a „küzdő egyház” figyelmének középpontjába.
Az ünnep összefügg azzal a századvégi szorongásos hangulattal, mely 1000-re a világvégét várta. Ilyen elképzelések mellett igyekeztek a halottakkal “jóban lenni”, az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. A sírokon gyertyát gyújtottak, hogy “szegény, fázós lelkek annak fényénél melengethessék magukat”.
Az ezredvégi világvége várás elmúltával azonban az ünnep megmaradt, a november 2-ai Halottak napját hamarosan a bencés renden kívül is megünnepelték. A 14. század elejétől a katolikus egyház egésze is átvette. 1915 óta a papok három misét celebrálnak Halottak napján, a miséző pap a három szentmise közül, egyet saját elképzelése, egyet a pápa szándéka szerint, egyet pedig valamennyi meghalt hívőért tart.
A megemlékezés a halottakról, elhunyt szeretteinkről, az értük való közbenjárás a purgatórium (tisztítóhely) katolikus hittételén alapul. Azoknak, akik Isten kegyelmében hunytak el, de törlesztendő bűn- és büntetésteher van még lelkükön, Isten színe előtt meg kell tisztulniuk. Lelkileg nagy vigasztalás a hátramaradottaknak, hogy imával, vezekléssel, szentmisével tehetnek valamit elköltözött szeretteikért. A halottak napi gyászmisék az örök életről és a feltámadásról szólnak.
Ez a nap a „lelkek emlékezete”. A Mindenszentekre és a Halottak napjára vonatkozó szokások az idők során összekeveredtek, s a legkülönbözőbb rítusok és hagyományok kötődnek hozzájuk. Ennek ellenére valamennyi ugyanazt hivatott megkönnyíteni: az ünneplés és a gyász napjai ezek, amikor a néma könnyektől a hangos zokogásig utat törhet magának az emlékezés, a fájdalom.
Ma tele vannak a temetők a megemlékezők gyertyáival és csokraival. Az élő hagyomány szerint ezen a napon az emberek felkeresik, megtisztítják, rendbe hozzák, feldíszítik hozzátartozóik sírját, virágokat, koszorúkat visznek az elhunytak tiszteletére. Az összegyűlő rokonság a síroknál a halottak üdvéért imádkozik, azokra is kegyelettel gondolnak, akik idegenben vagy ismeretlen helyen nyugszanak.
Ahogy törődünk a sírokkal, abban tetten érhető az önmegtisztulás igénye is. Fontos, hogy ilyen szimbolikus tettekkel kapcsolatot teremtsünk a múlttal – azzal a múlttal, amelyben a mi tetteink is gyökereznek. Ebben a találkozásban, töprengésben rendkívül fontosak a szimbólumok: ezek evilágiak, megfoghatóak, ugyanakkor túlnyúlnak, túlmutatnak mégis hétköznapi világunkon. Színesek és szépek a virágok, ám bennük rejlik a mulandóság. Gyertyát gyújtunk, s lassú elfogyásában látjuk az elmúlást, de a világosság, a tudatosság értékét, jelentését, jelentőségét is.
Mire besötétedik, a temető számtalan gyertya és mécses fényáradatában úszik. A gyertyák a halottakért égtek, az örök fényességre is emlékeztetnek, a tűz megtisztulást hoz.
Otthon gyertyát gyújtunk, annyit, ahány halottja van a családnak. Meghatottság és tisztelet hatja át ilyenkor a lelkeket. Átgondolhatjuk, milyen a mi viszonyunk a halálhoz, mit jelent nekünk túlvilág, vajon oda mit viszünk magunkkal, melyek a fő és maradandó értékeink. Fontos a csend, hogy csillapodjon bennünk a élet futóversenyének minden zaja, idegessége, feszültsége, s szólaljon meg a lelkiismeretünk, találkozzunk önmagunkkal.
A gyásznak megvannak a saját rítusai, amelyek egyúttal a megnyugvás és az elengedés rítusai is.

zöld

“… Egy éjjel szívdobogás hallatszik ajtómnál. Odakinn egy asszony áll a ködben, haja gallyakból, ruhája hínárból, s zöld vízcseppek hullanak belőle. Azt mondja: “Én te vagyok és hosszú utat tettem meg. Gyere velem, mutatnom kell neked valamit…” Megfordul, hogy induljon, köntöse szétnyílik.
Egyszerre arany fény ragyog… mindenütt arany fény…”
(Clarissa Pinkola Estes)

Halloweeni töklámpás

Tudtad…
…hogy honnan származik a halloweeni töklámpás?
Halloween szimbóluma, az ünnep nélkülözhetetlen kelléke régóta a kivájt töklámpás (vagy annak műanyag változata), az ún. Jack O’Lantern, a Jack-lámpa.
Eredetileg, legalábbis egyes kutatók szerint, a kelta papok az év végén Samhainnak, a Napistennek emberáldozatot mutattak be és az erre kiszemelt család ajtaja elé raktak egy kifúrt és kivilágított tököt. Az biztos, hogy a kelták számára október 31-e egyfajta szüreti felvonulás funkcióját is betöltötte. Egy nagyobb répának kivájták a belsejét, rémisztő arcot faragtak belőle, a belsejébe pedig égő gyertyát, fáklyát helyeztek. A kivágott lámpás annak a gonosz szellemnek az arcát jelképezte, aki hitük szerint a lápos, mocsaras vidékeken csalogatja fényével az eltévedt utast.

A kelták a lámpásokkal körbejárták a falut. A lámpások kettős célt szolgáltak: egyrészt a fényükkel és a rémisztő arccal tartották távol, illetve űzték el a faluban pusztító, a termést tönkretevő gonosz szellemeket, másrészt pedig ezzel világítottak a halottak, az elhunyt hozzátartozók szellemeinek, hogy azok e napon a túlvilágról, a két világ között feloldódó, megszűnő határon átlépve hazatalálhassanak.

Ami tehát a tököt illeti, az eredetileg tarlórépa volt. Az ír folklórban egy népmesét is költöttek a népszerű lámpa keletkezését megmagyarázandó.
Jack a hiedelem szerint egy részeges, ám tréfás és leleményes kovács volt. Olyannyira, hogy még az ördögöt is megviccelte: amikor az eljött érte, hogy elvigye, Jack felzavarta őt egy hatalmas fa tetejére, azután keresztet rajzolt a fa törzsére. Mivel az ördög köztudottan irtózik a kereszt érintésétől, nem tudott lejönni a fáról. Jack csak azt követően engedte le az ördögöt a fáról, miután alkut kötöttek, s az megígérte, hogy nem kísérti őt többé. Amikor Jack meghalt, a mennyországba nem engedték be iszákossága és csínytevései miatt, ám a pokolban sem találhatott otthonra, mert az ördög is haragudott rá, amiért korábban túljárt az eszén. Ezért csak odadobott Jacknek egy égő zsarátnokot a pokol tüzéből, hogy legalább vak sötétben ne kelljen kóborolnia az idők végezetéig. Jack beletette a zsarátnokot egy kivájt fekete retekbe, más források szerint marharépába, hogy tovább tartson és azóta bolyong lámpásával a mennyország és a pokol között.

Amerikában az ír bevándorlók azt tudatosították, hogy ott inkább tök van bőségesen, így Jack mesebeli lámpása répa helyett a jóval látványosabb kivájt tök lett.
A keresztény egyház még ennek a mélységesen pogány gyökerű hagyománynak a „vizét” is képes a maga malmára hajtani: manapság Amerikában sok templomban szerveznek Halloweenkor programokat a gyerekeknek, amelyeknek elengedhetetlen tartozéka a tökvájó verseny.

Samhaintól Halloweenig

Samhain

Mára alig van olyan virágboltja, piaca Budapestnek, ahol ne látnánk narancssárga, gömbölyded sütőtököket. Kisebbek, nagyobbak állnak glédában, némelyik már ki is van faragva: hiányzik a belseje, a héján pedig két nagy szem és egy széles mosoly, amelyek idővel még világítani is fognak a tökbe helyezett mécsestől. Idővel: ahogy közeledik Halloween. Ünnepeket is importálunk az utóbbi húsz évben, így vagyunk ezzel az Amerikában népszerű alkalommal is. Most, hogy már Magyarországon is divatba jöttek a különféle Halloween-partik, -bulik és -bálok, nem árt, ha tudjuk, miről is szólnak az ilyenkor szokásos lökött jelmezek, a világító tökfejek, a tűzijáték és a ricsaj.
Halloween az egyik legrégibb ünnep, eredete messze a régmúltba vezethető vissza. Mai formája az évszázadok során több kultúra (a római Pomona-nap, a kelta Samhain fesztivál és a keresztény mindenszentek napja) hagyományainak keveredésével alakult ki.

A keltáknál ez a nap a Samain (ejtsd: száuiny, vagy szaviny) ünnepe volt, az év utolsó és első napja. A kelta hagyomány szerint Samhain, a Nap és a halott lelkek ura ilyenkor összehívja a halottakat és megengedi, hogy az elhunytak lelkei visszatérjenek otthonaikba. A halottak különböző formában jelennek meg, a rossz lelkek, állatok figuráit öltik fel, főként macskáét. A kelták hite szerint ezen a napon tér vissza a földre azoknak a bűnösöknek a lelke is, akik az elmúlt esztendőkben haltak meg és azóta állatok testében “léteztek”.

Évszázadokkal ezelőtt a kelta újévet november 1-én ünnepelték. Az ünnepség valójában már az előző napon megkezdődött, miután a termést betakarították és a hosszú, hideg télre elraktározták. A kelta papok a hegytetőn, a szent tölgyfák alatt gyülekeztek, hatalmas új tüzeket gyújtottak, termény- és állatáldozatokat mutattak be Samhainnak a halott lelkektől, a boszorkányoktól és a démonoktól való félelmükben.

A tűz körüli tánc jelezte a sötét időszak kezdetét. Miután kialudt a tűz, az ünneplők hazatértek, a parázsból pedig a papok minden családnak adtak egy-egy darabot, amit ők otthonaikba vittek, ahol ismét tüzet gyújtottak és egész éjszaka virrasztottak. Ezek a tüzek tartották melegen az otthonokat és hitük szerint ezek űzték távol a gonosz szellemeket.
November elsején az emberek állatbőrökkel és állatfejekkel álcázták magukat a szellemek elijesztésére. A kelták úgy tartották, hogy Samhainkor érvényüket vesztik a természeti törvények. Az ünnep előestéjén megszűnik az idő, ez a nap sem az ó-, sem az újévhez nem tartozik. Eltűnik, elmosódik a válaszfal az élők és a holtak között, s ilyenkor visszatérnek a halott lelkek és a földön járnak.

A kelták azután is megtartották szokásaikat, hogy a rómaiak az első században meghódították őket. A római katonák és családjaik sok hagyományt hoztak magukkal, melyek egyike a Pomona-nap volt, ami a gyümölcsök és kertek istennőjének ünnepe és november 1-je körül tartották. A következő évszázadok folyamán a kelta Samhain fesztivál és a római Pomona-nap hagyományai keveredtek, a szokások összefonódtak.

A következő hatás a kereszténység terjedésével érkezett. 835-ben a sokfelé még létező és elpusztíthatatlannak tűnő pogány szokások átformálása, „keresztényesítése” érdekében IV. Gergely pápa elrendelte a mindenszentek napjának november 1-én történő megünneplését. Innen ered a Halloween név: Mindenszentek = All hallows, az azt megelőző este pedig az „all hallows evening”. Ez rövidült le az idők során a mostani, közkeletű szóra: halloween.

A római katolikus egyház később november 2-át is szent nappá, a halottak napjává nyilvánította. Tűzgyújtással, felvonulással ünnepelték, az emberek beöltöztek szenteknek, angyaloknak és ördögöknek. A kereszténység terjedése azonban nem feledtette a régi hagyományokat sem, a kelták leszármazottai folytatták a Samhain és Pomona napok ünneplését is, s az évek során mindezen szokások összevegyültek.

A Halloween eredetének egy szála szintén pogány kultúrában gyökerezik. A középkori boszorkányok különféle ünnepeinek egyike az úgynevezett “boszorkány-szombat” vagy “fekete-szombat” (Black Sabbath) volt, ami október 31-ére esett. A középkorban az egyház azzal támadta a Halloweent, hogy az ünneplők a sátánt szolgálják, esténként pedig boszorkányszombatot tartanak. A mai kor Halloween-partijainak legtöbb kelléke, például a fekete macska, a söprűnyél, a mágikus varázsigék ennek a fekete-szombatnak a termékei, így kialakultak az esemény ma is visszaköszönő jelképei és jelenségei: a boszorkány, a csontváz, illetve a tréfálkozás és a jóslás.

Halloween, ahogy ma ismerjük, e három ünnep keveréke, végleges formáját Amerikában nyerte el, ahol az 1845 utáni évek pusztító írországi éhínsége miatt bevándorló írek százezrei honosították meg ezt az ünnepet. Még ma is megtartják a régi rítusokat, a gyerekek jelmezbe bújnak, arcukat kimaszkírozzák vagy álarcot öltenek és úgy tesznek, mintha maguk is boszorkányok vagy kísértetek lennének. Persze a szokások lelki-szellemi háttere többnyire már elhomályosult előttük.

Az így némiképp kiüresedett, másfelől üzleti szempontokkal újratöltött hagyományt átvette minden amerikai. Egy tisztességes halloweenezőnek illik szellemnek, boszorkánynak, vámpírnak, fekete macskának vagy vérfarkasnak öltözni, de manapság inkább a farsangi jelmezek láthatóak az utcán. A gyerekek ma már akár Supermannek, vagy nyuszinak öltözve a papa kíséretében egy kosárkával felszerelkezve körbejárják a szomszédságot, “Trick or treat”-et kiabálva (“Trükk vagy fenyegetés!”, vagyis: “megvendégelsz vagy megnézheted magad!”) csokit gyűjtenek. A szokás onnan ered, hogy az ősi kelták hitték: a halottak lelke kint kísért mindenféle boszorkányok és kísértetek társaságában és csak némi élelem ellenében hajlandóak visszatérni saját világukba. Eredetileg a gonosz szellemeknek felajánlott finomságokkal, kiengesztelésükkel próbálták elkerülni a pusztításukat.

Napjainkban tanúi vagyunk a régi-új pogányság elterjedésének. Manapság, amikor a katolikus püspöki kar is már körlevelet intézett a pogány eszmék terjedése ellen, érdemes felfigyelnünk erre a jelenségre, s megismerkednünk azzal, hogy honnan is ered ez az Amerikából érkező multikulturális ünnep, amely bár külsőségeiben igen, de üzenetében kevésbé áll távol Halottak napja magyar megünneplésének gyökereitől. Mert mindezek mögött egy ősi, jóformán egyetemes, hajdan szinte minden népnél meglévő világkép elemei tárhatók fel.
Csörgő Zoltán