Érdekesen árulkodik a szabályokba és ősképekbe, mint kikristályosodási pontokba rendeződő makrokozmikus erők hatásáról, sőt létéről, ahogy egyéni sorsokon túl a természet, a társadalom és a történelem menetét, alakulását is irányítják. Az évköri ünnepekkel összhangba kerül az is, hogy Halottak napja környékén ünnepelhetjük az 1956-os forradalmat és megemlékezhetünk a szabadságharc november 4-ére eső leveréséről is. A sok áldozattal járó eseménysorozat szimbólumai elevenen megmaradtak és máig hatnak a történelmi közgondolkodásban.
Egy történelmi sorsforduló a szimbólumok cseréjében jelenik meg leglátványosabban. 1956 őszének forradalmi napjaiban az ötágú csillagot leváltották az egy évszázaddal korábbi, az 1848-49-es forradalom és szabadságharcból örökölt szimbólumokkal. Ezek alkalmazása magától értetődően szervesíti 1956 októberét a magyar patrióta hagyományok panteonjába. Még a forradalom vérbefojtása után is hónapokon keresztül, egészen 1957 márciusáig, a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) napjaiig sokféle formaváltozatban alkalmazták újra ezt a hagyatékot.
A Kossuth-címert tucatszám festették a felkelők mellé átállt harckocsik oldalára, ami a legkönnyebben dekódolható ellenség/barát felismerő jelzésként is szolgált. Ezt használták demonstratív szimbólumként irataik fejlécén, igazolványaikon vagy pecsétjeikben a forradalmi bizottságok, a munkástanácsok. Még Kádár restaurációs kormánya is használta kezdetben ezt a szimbólumot.
Messze gyakoribb volt ezt a címer, mint az ún. lyukas zászló, ami a magyar ’56-nak világszerte ismert és tisztelt szimbóluma lett. A lyuk október 23-án este keletkezett. A háromszínű zászló közepéből késsel vágták ki azt a szovjet mintájú címert, ami egy pár esztendeig ott éktelenkedett. Ez a fajta címer még a húszas években jött szokásba, amikor a korábban a cári birodalomhoz tartozó kaukázusi és közép-ázsiai népek szovjet köztársaságokat kezdtek alapítani. Ezek a jellegzetes, kör alakú, kalászokkal övezett címerek mind hasonlóak voltak, de mindegyikben volt valami egyedi.
Jellegzetesen szimbolikus cselekedet a szobordöntés, így a korábbi rendszer önkényuralmi jelképe, az ötágú csillag eltüntetése mellett a diktatúra bronzból öntött szimbólumának földre döntése és feldarabolása is. Sztálin szobra csak akkor engedett, amikor hegesztőpisztollyal elvágták a nadrágját a csizmája felett. A szobor egyik bronzcsizmáját évekig őrizte vidéki kertjében Pécsi Sándor, a híres színész (aki a forradalom után 16 évvel ugyancsak ezen a napon, november 4-én halt meg).
Egyesek szerint a bazaltkockák, amelyekből 1956 őszén a barikádokat készítették, olyan jelképei ’56-nak, mint a lyukas zászló. Ezekből az utcákat, tereket borító bazaltkockákból, mint szimbolikus anyagból épült emlékmű a hősök tiszteletére a Hargita téren. A bazaltkockák egységes tömböt képezve az összekapcsolódást, az összetartást jelképezik.
Szimbólumokból többet is hordoz a forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójának megünneplése céljából az 1991-ig állt dísztribün helyén felállított szobor, amely 2006 darab, változó hosszúságú, 56 fokos szögben elhelyezett vasoszlopból áll. Ám ezek a szimbolikus számok nem nyilvánvalóak, sőt annyira rejtettek, hogy a szobor nem igazán tölti be a jelkép szerepét. Az emlékmű avatásával egy időben a Felvonulási teret átnevezték Ötvenhatosok terére – hiszen a névadás, névváltoztatás is lehet szimbolikus tett.
(A képeken: a lyukas zászló és a Kossuth címer, 56-os emlékművek, Bálint Endre: Halottak napja, 1956)

Halottak napjához számos hagyomány, szertartás vagy éppen tabu kapcsolódott. Egyeseket ezek közül még most is életben tartanak, áthagyományoznak. Jó tudni, hogy miért mozgatta hajdan a nép képzeletét a félelem és miként szült ez olykor akár ellentmondásos szokásokat is.
A hagyományos cselekedetek egy része az apotropaikus mágia eszköztárába tartozott, vagyis gonosztávoltartó rítus volt. A megnyugvást szolgálta rögtön az, hogy amikor a temetőbe indultak, mákot szórtak a háztól a sírig. Ennek eredeti magyarázata az, hogy megakadályozzák, hogy a halott lelkek hazalátogassanak, ugyanis nekik minden mákszemet fel kellett volna venniük. Nyilván bele sem kezdtek, látva a feladat lehetetlenségét, vagy nem végeztek az első kakaskukorékolásra, amikor minden léleknek vissza kellett térnie a holtak birodalmába. Ennek az elképzelésnek a feledésbe merülésével a mákszórás szimbolikus cselekedetét később már azzal magyarázták, hogy az – nyilván a mák hatására utalva – a holtak békében nyugovását szolgálja, hogy nyugodt álmuk legyen.
Ősi, kontinenseken átívelő hiedelem, hogy azok a halott lelkek válnak kísértetté, akikről az utódok nem emlékeznek meg, nem gondoskodnak, akiket nem biztosítanak szeretetükről. Számos szertartáselem fakad az így keletkező félelemből és abból, hogy szimbolikus jelzéseket igyekeznek küldeni az elhunyt hozzátartozóknak.
Ma is gyertyákat, mécseseket gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére. A népi hiedelem szerint ennek az a célja, hogy a világosban a „véletlenül kiszabadult lelkecskék” ne kísértsenek és újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne nyugtalanítsák az élőket. A néphit szerint ilyenkor azért kell megszépíteni a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben.
Volt, ahol azt hitték, hogy az első gyertya meggyújtásánál minden családtagnak jelen kell lennie, mert a holtak szellemei kijönnek a sírokból és ellenőrzik, hogy mindenki megemlékezik-e róluk. Az égő gyertyát nem szabad egyik sírról egy másikra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére. Egy néphit szerint aki virágot szakít a sírról, azt elviszi a halott.
Egyes vidékeken a temetőbe ételt vittek ki, s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták. Többfelé úgy tartották, hogy a Mindenszentek és Halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni. Ezért az ünnepek előtt végezték az őszi nagytakarítást, hogy a tisztán, felkészült lelkekkel fogadják őket. Este úgy tértek nyugovóra, hogy előtte minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. Valójában így nehezebben elevenítette meg a képzeletük a környezetüket láthatatlan szellemekkel, mint sötétben történhetett volna… Sokfelé szokás volt, hogy a hazalátogató lelkek számára megterítettek, ételt és bort, de legalább kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra vagy az ablakba.
Halottak napjának hetét a halottak hetének is nevezték. Erre a hétre több korlátozó szokás, munkatilalom is vonatkozott. Nem volt szabad például mosni, mert az ezen a héten mosott ruhák megsárgultak. Meszelni sem lehetett, mert a férgek ellepték a házat. Tilos volt a földeken dolgozni, mert mindez bajt hozhat a ház népére, de tiltott volt ezen a napon a varrás is, mert minden öltés ezen a napon szúrás a halottjuknak.
Érdekes, hogy a fokhagyma általában a leghatékonyabb eszköz volt a gonosz erők és a kísértetek távoltartására. Kivéve ezen a héten, mert ilyenkor hatástalan volt! Nem volt szabad fokhagymát ültetni sem ezen a héten, mert “az mind megromlott volna”.

Mára alig van olyan virágboltja, piaca Budapestnek, ahol ne látnánk narancssárga, gömbölyded sütőtököket. Kisebbek, nagyobbak állnak glédában, némelyik már ki is van faragva: hiányzik a belseje, a héján pedig két nagy szem és egy széles mosoly, amelyek idővel még világítani is fognak a tökbe helyezett mécsestől. Idővel: ahogy közeledik Halloween. Ünnepeket is importálunk az utóbbi húsz évben, így vagyunk ezzel az Amerikában népszerű alkalommal is. Most, hogy már Magyarországon is divatba jöttek a különféle Halloween-partik, -bulik és -bálok, nem árt, ha tudjuk, miről is szólnak az ilyenkor szokásos lökött jelmezek, a világító tökfejek, a tűzijáték és a ricsaj.
Halloween az egyik legrégibb ünnep, eredete messze a régmúltba vezethető vissza. Mai formája az évszázadok során több kultúra (a római Pomona-nap, a kelta Samhain fesztivál és a keresztény mindenszentek napja) hagyományainak keveredésével alakult ki.

A keltáknál ez a nap a Samain (ejtsd: száuiny, vagy szaviny) ünnepe volt, az év utolsó és első napja. A kelta hagyomány szerint Samhain, a Nap és a halott lelkek ura ilyenkor összehívja a halottakat és megengedi, hogy az elhunytak lelkei visszatérjenek otthonaikba. A halottak különböző formában jelennek meg, a rossz lelkek, állatok figuráit öltik fel, főként macskáét. A kelták hite szerint ezen a napon tér vissza a földre azoknak a bűnösöknek a lelke is, akik az elmúlt esztendőkben haltak meg és azóta állatok testében “léteztek”.

Évszázadokkal ezelőtt a kelta újévet november 1-én ünnepelték. Az ünnepség valójában már az előző napon megkezdődött, miután a termést betakarították és a hosszú, hideg télre elraktározták. A kelta papok a hegytetőn, a szent tölgyfák alatt gyülekeztek, hatalmas új tüzeket gyújtottak, termény- és állatáldozatokat mutattak be Samhainnak a halott lelkektől, a boszorkányoktól és a démonoktól való félelmükben.

A tűz körüli tánc jelezte a sötét időszak kezdetét. Miután kialudt a tűz, az ünneplők hazatértek, a parázsból pedig a papok minden családnak adtak egy-egy darabot, amit ők otthonaikba vittek, ahol ismét tüzet gyújtottak és egész éjszaka virrasztottak. Ezek a tüzek tartották melegen az otthonokat és hitük szerint ezek űzték távol a gonosz szellemeket.
November elsején az emberek állatbőrökkel és állatfejekkel álcázták magukat a szellemek elijesztésére. A kelták úgy tartották, hogy Samhainkor érvényüket vesztik a természeti törvények. Az ünnep előestéjén megszűnik az idő, ez a nap sem az ó-, sem az újévhez nem tartozik. Eltűnik, elmosódik a válaszfal az élők és a holtak között, s ilyenkor visszatérnek a halott lelkek és a földön járnak.

A kelták azután is megtartották szokásaikat, hogy a rómaiak az első században meghódították őket. A római katonák és családjaik sok hagyományt hoztak magukkal, melyek egyike a Pomona-nap volt, ami a gyümölcsök és kertek istennőjének ünnepe és november 1-je körül tartották. A következő évszázadok folyamán a kelta Samhain fesztivál és a római Pomona-nap hagyományai keveredtek, a szokások összefonódtak.

A következő hatás a kereszténység terjedésével érkezett. 835-ben a sokfelé még létező és elpusztíthatatlannak tűnő pogány szokások átformálása, „keresztényesítése” érdekében IV. Gergely pápa elrendelte a mindenszentek napjának november 1-én történő megünneplését. Innen ered a Halloween név: Mindenszentek = All hallows, az azt megelőző este pedig az „all hallows evening”. Ez rövidült le az idők során a mostani, közkeletű szóra: halloween.

A római katolikus egyház később november 2-át is szent nappá, a halottak napjává nyilvánította. Tűzgyújtással, felvonulással ünnepelték, az emberek beöltöztek szenteknek, angyaloknak és ördögöknek. A kereszténység terjedése azonban nem feledtette a régi hagyományokat sem, a kelták leszármazottai folytatták a Samhain és Pomona napok ünneplését is, s az évek során mindezen szokások összevegyültek.

A Halloween eredetének egy szála szintén pogány kultúrában gyökerezik. A középkori boszorkányok különféle ünnepeinek egyike az úgynevezett “boszorkány-szombat” vagy “fekete-szombat” (Black Sabbath) volt, ami október 31-ére esett. A középkorban az egyház azzal támadta a Halloweent, hogy az ünneplők a sátánt szolgálják, esténként pedig boszorkányszombatot tartanak. A mai kor Halloween-partijainak legtöbb kelléke, például a fekete macska, a söprűnyél, a mágikus varázsigék ennek a fekete-szombatnak a termékei, így kialakultak az esemény ma is visszaköszönő jelképei és jelenségei: a boszorkány, a csontváz, illetve a tréfálkozás és a jóslás.

Halloween, ahogy ma ismerjük, e három ünnep keveréke, végleges formáját Amerikában nyerte el, ahol az 1845 utáni évek pusztító írországi éhínsége miatt bevándorló írek százezrei honosították meg ezt az ünnepet. Még ma is megtartják a régi rítusokat, a gyerekek jelmezbe bújnak, arcukat kimaszkírozzák vagy álarcot öltenek és úgy tesznek, mintha maguk is boszorkányok vagy kísértetek lennének. Persze a szokások lelki-szellemi háttere többnyire már elhomályosult előttük.

Az így némiképp kiüresedett, másfelől üzleti szempontokkal újratöltött hagyományt átvette minden amerikai. Egy tisztességes halloweenezőnek illik szellemnek, boszorkánynak, vámpírnak, fekete macskának vagy vérfarkasnak öltözni, de manapság inkább a farsangi jelmezek láthatóak az utcán. A gyerekek ma már akár Supermannek, vagy nyuszinak öltözve a papa kíséretében egy kosárkával felszerelkezve körbejárják a szomszédságot, “Trick or treat”-et kiabálva (“Trükk vagy fenyegetés!”, vagyis: “megvendégelsz vagy megnézheted magad!”) csokit gyűjtenek. A szokás onnan ered, hogy az ősi kelták hitték: a halottak lelke kint kísért mindenféle boszorkányok és kísértetek társaságában és csak némi élelem ellenében hajlandóak visszatérni saját világukba. Eredetileg a gonosz szellemeknek felajánlott finomságokkal, kiengesztelésükkel próbálták elkerülni a pusztításukat.

Napjainkban tanúi vagyunk a régi-új pogányság elterjedésének. Manapság, amikor a katolikus püspöki kar is már körlevelet intézett a pogány eszmék terjedése ellen, érdemes felfigyelnünk erre a jelenségre, s megismerkednünk azzal, hogy honnan is ered ez az Amerikából érkező multikulturális ünnep, amely bár külsőségeiben igen, de üzenetében kevésbé áll távol Halottak napja magyar megünneplésének gyökereitől. Mert mindezek mögött egy ősi, jóformán egyetemes, hajdan szinte minden népnél meglévő világkép elemei tárhatók fel.
Csörgő Zoltán