Korunk egyik legfontosabb kérdése az energiaválság megoldása. Ezen múlik a jövőnk. Nyilvánvaló, hogy a természet folytatódó kizsákmányolása nem vezet célhoz, ettől elválaszthatatlan az a fajta, háborúkban tetőző hozzáállás, ami nem csak a természet és a többi élőlény jogait nem veszi figyelembe, hanem embercsoportok, népek között is konfliktust gerjeszt, mindezt – joggal mondhatjuk leegyszerűsítve – az erőforrások birtoklásáért. Vagyis területért, vízért, nyersanyagokért, sőt akár az emberi erőforrásokért, beleértve a fogyasztóképességet is.

Az energia hagyományos megközelítésével szemben egyre nő az igény arra is, hogy alternatív energiaforrásokat használjunk. A gazdasági folyamatok az analógiás szemlélet alapján rendszerint párhuzamba állíthatók az attól látszólag független lelki folyamatokkal is. Nem véletlenül: erre is vonatkozik a hermészi axióma (amint fent, úgy lent, valamint továbbgondolva: amint kint, úgy bent), avagy a makrokozmikus, a világi és a mikrokozmikus, a benső emberi folyamatok egymást tükröző, egymástól elválaszthatatlan mivolta.

Nem véletlen tehát, hogy felerősödött a világban az igény a tudati vagy lelki energia hatékony felhasználására is. Egymást érik az önfejlesztő kurzusok, sorban jelennek meg a siker receptkönyvei. Lehet tudni, hogy nem csak agyi kapacitásunkon teljesítünk messze alul, hanem rengeteg energiát fecsérlünk hibás beidegződések, sémák, automatikussá vált negatív programok fenntartására, s egyáltalán, nem jól bánunk benső erőforrásainkkal.

A fő kihívás abban rejlik, hogy nem tudjuk, hogyan férjünk hozzá mélyen nyugvó energiatartalékainkhoz. Hogyan aknázhatjuk ki, hol állítsuk fel a lelki fúrótornyot, s mi legyen ennek a szerkezete, módszere?

Ahogy a Föld is önmagában egy bölcs rendszer, egy élő egész, úgy mi is sokkal gazdagabbak, többek és tágabbak vagyunk, mint aminek a hétköznapokban megéljük, tapasztaljuk magunkat. Mi is egy teljes, összefüggő, gazdag és bölcs egész részét alkotjuk, amely ráadásul mindvégig tisztában van azzal, hol tartunk, s mivel mozdíthatná előre a fejlődésünket, kiteljesedésünket. Jelzéseket is küld, folyamatosan, csakhogy mi már nem vagyunk fogékonyak ezekre a jelekre, annyira megszokottá vált, hogy kifelé, pusztán az érzékszervekkel tapasztalható világ felé irányul a figyelmünk. Ezek a jelek lennének azonban a mi erőforrásaink.

Hogyan is? Úgy, hogy kapcsolatot teremtenek benső világunkkal. Első lépésben kellő érzékenységgel és tudatosan kell törekedni arra, hogy komolyan vegyük: „jelbeszéd az életünk”, hogy észrevegyük a jeleket, amelyeket azután önmagunkra vonatkoztatunk. Ekkor valami szokatlan történik, új bontakozik ki bennünk. Túllépünk addigi határainkon, kilépünk a megszokások hatalmából és átengedjük magunkat egy magasabb erőnek, ami tapasztalhatóan elkezd működni bennünk. Olyan érzés ez, amihez hasonlót akkor élünk át, amikor ihletett állapotba kerülünk. Ha engedjük, hogy ez a nálunknál hatalmasabb és bölcsebb késztetés vezessen minket, bekövetkezik az a fajta katarzis, amelynek megvilágosító fényében egyszeriben többé válunk. Megszületik a megoldás, elér hozzánk az anyagi világon túlról, egy megfoghatatlan életerőtől az üzenet, s egy pillanat alatt teljesebbek leszünk, s jobban látjuk a lehetőségeinket, mint korábban.
Mindehhez nyitottság, alázat és idővel tapasztalat kell. Megvalósul az, amire létezésünk irányul: meghaladjuk magunkat. Áttörünk megszokott működésünk korlátain, magasabb szintre lépünk életünk minősége és tudatunk szellemi foka szempontjából.
A szimbólum jelentése szerint az, ami összeilleszt. Egyesít: végső soron önmagunkkal. Azzal, ami lehetőség bennünk. Tudatosabbá tesz. Ráadásul ez újra és újra megtörténhet. Ezért megújuló energiaforrásaink a szimbólumok.
Csörgő Zoltán