Szent számok, szent idő

 Gui Demeter - ritmus

(Gui Demeter: Ritmus)

A számoknak létezik összefüggése az idővel, hiszen az idő felosztása is bizonyos szent számok alapján történt. Az idő folyamata, egysége hármasosztatú: múlt, jelen, jövő, továbbá az élet három szentsége: születés, mennyegző, halál. Az év négy évszakra illetve tizenkét hónapra, egy hónap pedig a négyesség alapján ismét négy hétre osztható. A számolás és az idő mágikus kapcsolata tetten érhető abban, hogy visszafelé számolással – például gyógyítás alkalmával – elérhető az időben való visszajutás egy korábbi, a betegség megjelenése előtti, kezdeti, egész, tulajdonképpen „édeni” állapotba.

A magyar nyelvben ugyanakkor nagyon mélyértelmű összefüggésekre derít fényt az, hogy maga az idő szó is azonos eredetű az egy szavunkkal: az idő töve a szent jelentésű id, s ebből származnak többek között az egyház („szent ház”) és az ünnep (eredetileg id-nap, „szent nap”) szavaink is. Az idő tehát a legszorosabb kapcsolatban van a szentség fogalmával, s csakúgy, mint a tér és a teremtés szavaink összefüggése, ezek a nyelvünkbe rejtett kapcsolatok a legmélyebb titkokat hordozzák. De a latinból is hozható példa az idővel kapcsolatban, mert a ritmus és a rítus, az idő tagolása, ciklikussága összefügg a megszentelésével, az ünnepek szertartásával.

ciklikus idő

A régi időkben az emberek tehát megszentelt időben és megszentelt térben éltek. A megszentelt tér azt jelentette, hogy rendezett világot teremtettek maguk körül, a megszentelt idő pedig azt, hogy életük idejének ritmusa volt. Mindkettő, a tér és az idő megszentelése is kozmikus történésekhez igazodott. A külső világban megtapasztalt, „teremtett” rend a világmindenséggel összhangban élni kívánó emberek számára ugyanúgy a benső rendeződést segítette, mint ahogy az időben az ünnepek, az egymást követő szertartások rendjében megélt ritmus.

Ma, amikor az emberek életét nem a teremtéssel, az égi erőkkel, a kozmikus eseményekkel összefüggő, hanem a történetiségen illetve az individualitáson – az egyén születésén, nevén – alapuló ünnepek tagolják, nincs is alkalom a szent idő megtapasztalására. Feledésbe merültek az eszközök, módszerek, az emberekben ugyanakkor megmaradt a transzcendencia megtapasztalásának örökérvényű igénye, amely számos jelből, mítoszteremtő próbálkozásból látható. De mint minden korban, mi is teremthetünk alkalmat az idő rendszeres megszentelésére és ezzel együtt egy benső átalakítás végrehajtására. Több lehetőség is kínálkozik, amelyekkel egyformán élhetünk.

Stonehenge

Hogy még kisebb időegységeket ne említsünk, akár minden nap megszentelhető, ha a Nappal kelünk és nyugszunk magunk is. Jó lehetőség tetteinknek a Hold járásához igazítása is: ahogy a telő Hold telít, növeszt, s ezzel bővíthetünk, úgy fogyaszt a fogyó Hold, tehát csökkenteni lehet vele életünkben a nemkívánatos dolgokat. A következő megszentelhető időszak a Nap egy-egy jegyben haladása, amikor feladatainkat az adott jegy érvényéhez illeszthetjük. Ahogy pedig a Nap végigjár egy kört az Állatövön, ezen egy évkör alatt mi is gyökeres fordulatot tehetünk.

A legtágabb szent időszak – nem említve most a Jupiter tizenkét éves vagy a Szaturnusz huszonkilenc-harminc éves fordulatát – a hét év: ennyi idő alatt minden sejtünk kicserélődik, vagyis ennek analógiájában a legeslegmélyünkig megújulhatunk; továbbá minden év megfeleltethető egy tudatfunkciónak, ezzel egy-egy esztendő alkalom egy-egy bolygóprincípium „bensővé építésére” is. Ezen megszentelt időszakok ciklikus ismétlésével tölthető meg tartalommal, állandó fejlődéssel az élet.

Programajánló: http://www.symbolonintezet.hu/az-evad-utolso-nagy-numeraja…/

A számok, mint absztrakt világtörvények

microcosmos

Az ősidőkben gyökeredzik, s már az ókorban megjelenik az a tudás, amely a számoknak a pusztán mennyiségi mércéhez képest többletjelentést tulajdonított, azokat egy egységes szimbólumrendszerben az anyagin túl szellemi mértékké is tette. A világ jelenségeinek rejtett, de megismerhető hierarchiájában a bolygók és a fémek mellett korán kialakult tehát a számok kozmikus harmóniájának, összefüggéseinek rendszere is, amely a világegyetemnek már a teremtésben meghatározott matematikai összhangját is jelenti. Így született meg a máig kultúránk egyik alapját jelentő számfogalmainkat, s a számokra épülő időszámításunkat kidolgozó sumérok idejében a szent számok fogalma.

Több ezer éven keresztül, egészen a középkorig maguk a számok még alapvetően és elsődlegesen szakrális jelentést hordoztak. A számokkal való foglalkozás valóban szellemi tudománnyá vált azok számára, akik ezen keresztül keresték a világegyetem egységét biztosító egyetemes törvényt. Az indiai darsana filozófiák közül a számkhja a számbavétel tudása, a világ elemeinek összeszámlálásán alapul. Az aritmológia a középkorban a hét szent művészet egyike volt és a szellemi alapműveletek és a számok, mint a mindenség legfőbb rendező elvei között igyekeztek megteremteni általa a kapcsolatot.

toboz   toboz2

Galilei szerint: „A matematika a természet nyelve.” majd még hozzátette: „Megszámolni a megszámolhatót, megmérni a megmérhetőt – ami nem megmérhető, tedd megmérhetővé!”. Még Novalis is azt írta a XVIII. század végén: „Nagyon valószínű, hogy a számok csodálatos misztikája működik a természetben és a történelemben is. Hiszen nincs-e mindennek értelme, szimmetriája és különös összefüggése? Nem mutathatja-e meg magát Isten a matematikában és más tudományokban is?”

Valószínű az is, hogy a mai értelemben vett tudósoknak tekinthető matematikusok is (Bólyaitól Fermatig) azzal az indíttatással fordultak s talán fordulnak ma is a számokhoz, hogy azok által minden titkok megértése közelébe jutnak, s ez nemegyszer – mint a kellő elszántsággal folytatott egyhegyű elmélyülés esetében legtöbbször – így is történik.

Már az ókorban kialakult azonban ebből a szent tudományból vagy azon belül az okkult számmisztika, talán a görög filozófiából eredeztethetően. Platón is foglalkozott azokkal az arányokkal, amelyeken a világegyetem nyugszik, Püthagorasz pedig a számoknak egyedi jelentést tulajdonított. Ezen orfikus rendszerben is megjelenik a számoknak egy olyan, a hierarchikus szintekkel összefüggő értelmezése, amely a legtöbb hagyományban ugyancsak visszaköszön.

Eszerint a számok közül az egy a középponttal, továbbá (mint általában a páratlan számok, amelyek a néphagyományban is szerencséseknek számítanak) a teremtő szellemmel, az egységgel, az aktivitással és a férfi elvvel áll kapcsolatban, a kettő (a páros számokkal együtt) a természettel, a dualitással, a megosztottsággal, a passzivitással és a női elvvel. Valamennyi szám az Egyből vezethető le, a kettő és minden további szám nem többszöröse, hanem töredéke az Egynek. A három mégis egy újabb egységet jelent, míg a négy a teremtett, anyagi világgal, a négy égtájjal és a négy évszakkal hozható kapcsolatba. A hét a hét bolygóval és így a hét tudatszinttel, a hét színnel, a hét hanggal függ össze és se szeri se száma a hetesség kapcsán felsorolható további analógiáknak.

zodiákus ember

A tizenkettő a Napút csillagképeivel és az emberi alaptermészetekkel áll analógiában és persze mindezeknek a számoknak megvannak az összefüggései az ember majd valamennyi számba jöhető, például testi vonatkozásában, legtöbbször a mikro- és makrokozmikus megfelelések nyomán (egy száj, két szem, fül, kéz, de négy végtag, öt érzék, öt ujj, hét fejnyílás, stb.).

Programajánló: http://www.symbolonintezet.hu/az-evad-utolso-nagy-numeraja-maladype-szinhaz/

Szimbológia – A hang világnapjához: A kultikus hang

AUM1

Szinte valamennyi vallási, kultikus hagyományra jellemző, hogy a kép mellett a hangnak is szimbolikus jelentést tulajdonítottak. A hang láthatatlan, finom közvetítő az istenek, a teremtőerő világa és a megnyilvánult természet, benne az ember között.

Léteznek olyan hangok, amelyeket csak kiválasztottak hallanak, ilyen a szférák zenéje, Isten szózata, a kinyilatkoztatás. A kosszarvból készült sófár hangja a hagyomány szerint a Sínai-hegyen adott kinyilatkoztatást jelezte. A Biblia szerint az angyalok szintén sófárt fújnak az idők végezetét jelezve. A germán mitológiában Heimdall fújja meg a „Visszhang kürtjét”, hirdetvén a világ végét, amikor az óriások kidöntik az Yggdraszill világfát.

Visnu az indiai isteni hármasság (trimurti) középső alakja, a fenntartó, védelmező és megőrző isten a kezében négy tárgyat tart, ezek közül a csigakürt (shanka, hibásan kagylókürtnek is nevezik) csatába hívó eszköz, a belső küzdelem kezdetére való felhívás, hogy ne kifelé forduljunk, mert a kinti örömöket csak bánat követi, hanem a belül lévő Örök felfedezésére törekedjünk.

shanka-kshetra

A szakrális hangszerek a szertartások kísérői, gonosz szellemek elűzői, közvetítők az égi és a földi világ, az istenek és a halandók között. A sámán a dobja hangjára „ülve” utazik a szellemek világába, az indián varázsló csörgővel gyógyít, Tibetben ugyanezen céllal hangtálakkal segítik helyreállítani az emberben megszakadt harmóniát. A magyar múltból a gyerekdal őrizte meg a zenével, „síppal, dobbal, nádi hegedűvel” való gyógyítás emlékét. A mítoszok szerint Orpheusz, a líra feltalálója zenéjével nemcsak az embereket bűvölte el, hanem megszelídítette a vadállatokat és lecsendesítette a tenger hullámait is, így alakja a költészet és a zene erejének jelképévé vált.

A hangszerekhez kötődő hagyományos kifejezőerő az anyagukhoz kapcsolódó szimbolikával is összefüggésben áll. Más erőt közvetít a bambuszfurulya, a húros hangszerek húrja, a dobok bőre vagy a csigakürt. A rézfúvós hangszerek erőteljes, érces hangja nagy történelmi és kozmikus események jelzésére szolgál, az elemek egyesülését szimbolizálja, az égi jelenségek, az égzengés kifejezője. Az iszlámban a nádfuvola, amelyen a kerengő dervisek játszanak szertartásaikon, az isteni forrásától elszakított és oda visszatérni kívánó lélek jelképe.

A hinduizmusban Krisna fuvolája az örökkévalóság hangja, amely az időben élőkért sír. A szitár Indiában a művészetek és a zene istennőjének, Szaraszvatinak emblémája. A csigakürtöt a templomi imádatban használják, s akkor fújják meg, amikor a templom oltárának ajtaját kinyitják.

Tibetben is ismerik a csigakürtöt, amelyhez a buddhisták a finomabb, mélyebb szintű hozzáállást, a megvilágosodásra irányuló eltökéltebb törekvést társítják. Ez esetben egybemosódik a fülhöz tartott kürtben a távoli morajlás hangja és a megfújt kürt jellegzetes, messzehangzó szava. A koponyadob (damaru) a buddhista Tan messzehangzó hangjának szimbóluma, elsősorban haragvó istenek és istennők kezében látható. A csengő (ghanta) szintén a Tan hangját idézi fel.

gantha

A hang és a zaj között épp ez a különbség: előbbinek értelmet tulajdoníthatunk, üzenetet hordoz, ami csak ránk vár, hogy ne csak meghalljuk, hanem meg is fejtsük. A hang tehát szimbólum – vagyis végső soron rajtunk is múlik, mit tekintünk illetve hallunk hangnak.

A hangok egyik különösen nagy szakrális és mágikus erőt hordozó típusa a mantra. A legszentebb hang, mantra az AUM (Om). A hindu hagyomány szerint az „Om” a világ teremtésekor elhangzott szent teremtő magszótag (bidzsa), a teremtés igéje, egy ősrezgés, mely eredetét tekintve öröktől való és az „Abszolút Igazságot” és a „Legfelső Isteni Teremtőerőt” képviseli.

A mantra szó azt jelenti, hogy „a tudat eszköze”. Sajátos tartalom és jelentés rejlik benne, amely azonban nem mindig fejezhető ki szavakkal. Olyan mély összefüggésekre világít rá, melyek messze túlmutatnak a szavak lehetséges értelmezésén. Kicsit a zenéhez hasonlít, amelynek szintén van „jelentése” és értelme, noha az sem írható le fogalmakkal.

A szavak kísérhetik a zenét, mégsem belőlük lesz a dallam. S ahogyan a zenének szavakba nem önthető, rejtett értelme és jelentése van, úgy a mantrának is mély belső értelme és megfoghatatlan jelentése van különböző szinteken. Fontos, hogy megkapjuk a mantra egyes szavainak jelentését, hogy a meditáció során összefüggésükben egyre mélyebben átélhessük őket.

Ám konkrét jelentése egyik mantrának sincs. Mégis rendelhetők hozzájuk bizonyos jelentéstartalmak. Ha az Om kimondása közben valami olyasmit érzünk, ami egyetemes, mindent magába záró és kerek, hasonlóan ahhoz, mint amikor a karjainkkal kört formálunk, akkor megsejtettünk valamit ennek a hangnak a jelentéséből.

Az évad utolsó nagy Numerája, Maladype Színház

Numera

A Maladype Színház 2014 októberében új programsorozatot indított útjára, Numera! címmel.
A Numera! közönség felé is nyitott, interaktív eszmecseréi során a számok sajátos világrendező szerepét szeretnénk kibontani: hogyan jelennek meg a természetben és a művészetekben a Fibonacci-számok vagy az Aranymetszés, mit nevezünk Isteni kódnak, s az ehhez hasonló fogalmainkat hogyan közelíthetjük meg az irodalom, a vallás, a mitológia, a számmisztika, a zene, a filozófia, az építészet, a csillagászat, a képzőművészet vagy akár a játékelmélet felől. A havi rendszerességgel jelentkező programoknak mindig más számjegy lesz az origója.
A beszélgetések célja elsősorban nem a tudományos igényű, teljes körű áttekintés, sokkal inkább egyfajta nyomozás, kötetlen kalandozás a területen. A számok konkrét, absztrakt, szimbolikus jelentésének vizsgálatán túl játékos kísérletet teszünk arra, hogy váratlan utakon keresztül, a szabad asszociációnak is teret engedve összekapcsoljuk a tudományok és művészetek egymástól távol eső területeit. Ehhez a rendhagyó expedícióhoz ezúttal is a színház szolgál majd iránytűként: mindenekelőtt olyan fogalmakra és területekre szeretnénk fókuszálni, amelyekben a számjegyek az alkotás folyamatával fonódnak össze.
Minden Numera!-n vendégül látunk néhány elismert, hazai szakembert, akik speciális tudásukkal hozzájárulva az eseményhez lehetővé teszik, hogy egy-egy izgalmas, kuriózumnak számító témát alaposabb is körüljárhassunk.

Április 19., vasárnap 15.00 – 18.00 – fókuszban a NÉGYES és ÖTÖS számjegyek

Meghívott vendégek:

– Csörgő Zoltán, szimbólumkutató, író, tanár, a Symbolon Intézet vezetője

– Egyed László, fizikus, a Csodák Palotája volt igazgatója, a Magyar Rádió volt tudományos riportere

– Lackfi János, író, költő, műfordító

– Martinek János, a Magyar Öttusa Szövetség programigazgatója, kétszeres olimpiai-, négyszeres világ- és egyszeres Európa-bajnok öttusázó

– Pásztor Anna, énekesnő, előadóművész, színész, táncművész, a Rising Star zsűrijének tagja

– Pók Attila, történész, egyetemi tanár

– Robitz Anikó, fotográfus

moderátor: Balázs Zoltán, a Maladype Színház művészeti vezetője

cím: VIII. ker., Mikszáth Kálmán tér 2. I. emelet (a Zappa és a Lumen kávézó közötti kapualj)

Szimbólumok útközben – 2003. július, Mont-Saint-Michel

Mont-Saint-Michel

A Mont-Saint-Michel a Couesnon folyócska torkolatában, a La Manche csatorna árapálysíkságából kiemelkedő gránitszikla. Jellegzetes árapálysziget: apálykor a sziget száraz lábbal megközelíthető, dagálykor azonban valódi szigetté válik. Ennek következtében a Mont-Saint-Michel szigetén épült kolostor misztikus jelentőséggel bírt, hiszen határhelyzetben van szárazföld és tenger, ég és föld, evilág és transzcendencia között, s határhelyzet azt is jelenti: kapu, átjáró. A szigetet régen csak apály idején lehetett megközelíteni, így a csendes elszigeteltség ide vonzotta a szerzeteseket, akik hamarosan kis kápolnát építettek itt. 

A kolostor legendája szerint 708-ban Szent Aubert-nek, Avranches püspökének megjelent Szent Mihály arkangyal és megparancsolta, hogy a tengerből kiemelkedő sziklán építsen kolostort. A püspök először nem tett eleget az utasításnak. Ezután az arkangyal lyukat égetett hüvelykujjával a püspök kalapjára. A bencés kolostor első templomát 708. október 16-án szentelték fel. Az építkezést csodás események kísérték és hamarosan zarándokhellyé vált, ahol 966-ban bencés apátságot emeltek.

A Mont-Saint-Michel-öböl a második hely a világon a kanadai Fundy-öböl után, ahol az egymást követő apály és dagály szintje között a legnagyobb a különbség. Tízezreket vonzott a mesesziget az évszázad árapályakor, a márciusi napfogyatkozáskor: több csillagászati tényezőnek, köztük a Nap és a Hold együttállásának köszönhetően az eltérés rekordszintű, több mint 14 méteres volt. Most végképp igaz volt, amit Victor Hugo – aki egyébként “az óceán piramisa” nevet adta a szigetnek – mondott egykor: az öbölben dagálykor a tengervíz “a vágtató lovak gyorsaságával” közelít a part felé.

 

Symbolon-idézet – A szakrális szimbólumrendszerek

microcosmic

“A szakrális szimbólumrendszerek mindig az aktuális létezés folyamataira, törekvéseire voltak érvényesek. Jelentőségük ezért nem történeti érdekesség, nem is a filozófiai vagy pszichológiai igazság, hanem a gyakorlati önmegvalósítás. Az embert szimbólumokból vált ismeretek és ismeretekből lett tények, dolgok veszik körül, feladata az ismeretek és dolgok újbóli szimbolikus látásmódja. A szimbológiai kutatás tárgyát elsősorban nem az elméleti rendszerek képezik, hanem maga a Lét. Célja a lét és tudat megtörtségébe a sorsba és időbe beleágyazott ember önnön állapotára eszmélése, metamorfózisa.”
Mireisz László

A húsvéti locsolás „mágiája”

locsolás2

Talán a locsolkodás az egyik legkedveltebb népszokás, amelyet a mai napig többé-kevésbé tartanak az emberek. Bár a húsvéti locsolkodásnak léteznek egyházi, keresztény magyarázatai is, azzal a legtöbben tisztában vannak, hogy ez a hagyomány merőben pogány gyökerekkel bír.

h_czekmany_ilona_-_husveti_locsolas

A bibliai eredetet szerint a Krisztus sírját őrző katonák a feltámadás hírét vevő, ujjongó asszonyokat igyekeztek lecsendesíteni úgy, hogy lelocsolták őket. Másfelől egyházi hagyomány szerint az ünnepélyes keresztelés emléke, a víz általi rituális megtisztulás kísért a húsvéti locsolkodásban.

Az már eltűnt a köztudatból, hogy húsvéthétfőt hajdan vízbevető hétfőnek is nevezték. A legények ugyanis egykor a patakhoz vitték a legszebb ruhájukban pompázó lányokat, ott pedig a vízbe vetették őket. A következő fokozatot az jelentette, hogy itatóvályúba dobták, majd a kútnál vagy a lányos házak udvarán dézsákban vagy vödrökben hozott vízzel locsolták meg őket.

Munkácsy - Húsvéti locsolás

Szigorúan a szoknya alá öntötték a vizet, ugyanis a cél az volt, hogy szertartásosan megtisztítsák és a bőséges termés és szaporulat érdekében jelképesen megtermékenyítsék őket. A locsolkodás tehát termékenységmágia is: a legények által a leányokra zuhintott víz a férfimagot is jelképezi. Nemhiába írta Róheim Géza, a pszichoanalízis és az antropológia nemzetközileg is jegyzett magyar klasszikusa közel száz évvel ezelőtt: „A legény, aki megöntözi szeretőjét, a lány, aki hálából odaadja a tojását, olyan világos körülírása a coitusnak, hogy különbet ki se lehet gondolni”.

Markó-Húsvéti_locsolkodás

Persze jobb, ha a lányok ma nem gondolnak ebbe bele. Olyan mélységekbe pedig nem szokás, hogy a locsolásnak, mint katartikus rítusnak is a víz tisztító, megújító, továbbá betegségelhárító, de leginkább termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja. A locsolás a termékenységkultusz része, nemcsak a megtermékenyítés vágyáról szól, hanem a természet tavaszi újjáéledéséhez kapcsolódva a természet majdani ajándékainak, a bőséges termésnek a vágya is megjelenik benne. Egy falusi közösségben nem volt ez feltétlenül tudatos, de így működik a mágia: sokszor az analógiákra fogékony elme megteremti azokat a szertartásokat, amelyek eredetét és magyarázatát nem lenne képes megfogalmazni.

locsolas kutnal

Ahogy hajdan sem voltak tudatában ezeknek a mély kapcsolatoknak, úgy merült feledésbe a paraszti társadalmakban még ismert és tudott szokásrendje a locsolásnak. Alig száz év kellett csak hozzá és a városi rítus visszaszivárgott faluhelyre is, vagyis az, hogy kortól függetlenül illett meglocsolni a hölgyeket: férj a feleségét, leányait, szomszédasszonyát, gyerekek pedig minden nőneműt, osztálytársaktól tanárnőn át nagymamáig, hogy „el ne hervadjanak”, s persze tojást, édességet, egy időben akár pénzt is kapjanak a locsolásért.

locsolo gyerekek

Összességében ma talán az tartja fenn leginkább ezt a hagyományt, hogy jó alkalom arra, hogy találkozzanak egymással az ismerősök, családtagok. A locsolás módszerei is még tovább finomodtak. Van, aki még őrzi a régebbi városi hagyományt, s szódavízzel öntöz, mások pedig az igazán civilizált kölniüveges vagy dezodoros „locsolást” választják. A művelt és modern módihoz hozzátartozik, hogy locsolóversekkel kell beköszönteni és engedélyt kérni, amelyek között vannak hagyományosak és pajzánok egyaránt. Utóbbiak inkább a locsolkodásban társaknak, a többi fiúnak, férfinak szólnak: ki mer még mindig rímbe szedetten, de minél meghökkentőbb csattanóval versikét, „rigmust” szavalni? Évről évre újabbak születnek, némelyik már önmaga paródiája, míg vannak, akik visszanyúlnak a szimbolikus üzeneteket őrző locsolóénekekhez, mint például:

Korán reggel útra keltem,

Se nem ittam, se nem ettem.

Tarisznya húzza a vállam,

Térdig kopott már a lábam,

Bejártam a fél világot,

Láttam sok-sok szép virágot,

A legszebbre most találtam,

Hogy öntözzem, alig vártam.

Piros tojás, fehér nyuszi,

Locsolásért jár a puszi!

Ma is a hagyomány megőrződött része, hogy a megilletődött és hervadástól megmentett lányok a legkésőbb húsvétvasárnap festett, díszített piros tojásokkal fejezik ki köszönetüket azoknak, akik meglocsolták őket.

piros tojás

A tavasz a párválasztás ideje is, hiszen ahogy a népdal szól: „Tavaszi szél vizet áraszt, minden madár társat választ…”. Így volt ez a fiatalokkal is: eredetileg azokat a lányokat locsolták meg előszeretettel, akik nekik tetszettek. Hajdan pedig csak azok a legények kaptak „hímes” tojást, akiknek az udvarlását a lányok szívesen fogadták, a többiek előfordult, hogy homokkal töltöttet kaptak. Ilyen módon, „burkoltan” üzentek egymásnak a fiatalok, s persze mindenki értett ennek a szimbólumnyelvnek a szavaiból.

A húsvéti locsolás „száraz” változata egyes vidékeken a húsvéti korbácsolás. Húsvét hétfőjén a legények a tojásokért cserébe egy négyszögre font korbáccsal csapkodták meg a lányokat. A korbácsolás csakúgy, mint a locsolás, a nagypénteki mosakodás, tisztító rítus maradéka. Germán népek hagyományaiban is öntözés helyett vesszőzés szerepel ugyancsak termékenységvarázsló célzattal és hiedelemanyaggal.

Húsvétkedd a visszalocsolás napja volt, amikor a lányok, akik előző nap, a locsolkodás során még kellően megtisztelve érezték magukat a hideg zuhany után, erre a napra már visszafizetni szándékoznak – nyilván az egyensúly végett – vélt és eljátszott sérelmeikért és minden férfit, akit csak megláttak az úton, alaposan megöntöztek. Az fizetett rá leginkább, aki nem a kertek alatt osont el hajnalban dolgozni, ami legalább egy újabb ürügyet szolgáltatott a korai keléshez.

A Húsvét ünneplésének zsidó, keresztény és pogány gyökerei

Húsvét

A Húsvét az az ünnepünk, amelyben tetten érhető a hagyományok akár gyors változása, s a mélyén mégis éreztető valami örök, időtlen, ismétlődő. Változnak a hagyományok, mert akár csak száz évvel ezelőtt is a Húsvét számított a legfontosabb ünnepnek, s csak később vált hangsúlyosabbá a Karácsony. Ugyanakkor a hagyományok öröklődnek, hatnak is egymásra, így alakult ki a mi Húsvét ünnepünknek is a zsidó és keresztény vallásból, ősi, sokezer éves pogány elemekből ötvöződő hagyományrendszere.

A Húsvétban úgy is tetten érhető a változás, hogy az időpontja minden évben más és más lehet, tekintettel arra, hogy a Hold járását is figyelembe kell venni a Húsvét idejének meghatározásánál, a Hold pedig tudvalevőleg telik és fogy.

pészach

Zsidó eredetű hagyomány, hogy változik a Húsvét ideje, mert az eredetileg mezőgazdasági ünnepnek számító Pészach a zsidók számára is később vált az Egyiptomból való kivonulás ünnepévé. Ez volt a zsidók azon legnagyobb ünnepe, amelyre Jézus megérkezett Jeruzsálembe a tanítványaival, hogy azután a története az elfogásával, keresztre feszítésével, majd feltámadásával folytatódjon, hogy azután megszülessen a kereszténység és az eseményekhez kapcsolódóan a kereszténység legnagyobb ünnepe, a megváltás, a halál legyőzésének, Krisztus föltámadásának bizonyossága.

Jézus feltámadása

Maga a Húsvét magyar elnevezése azzal kapcsolatos, hogy ilyenkor véget ér a Hamvazószerdán kezdődött negyven napos böjt, nagyszombaton már vehetünk magunkhoz húst. A böjt a testi, lelki, szellemi tisztulásról szól, sőt a Húsvét előtti hét – a nagyhét – jellemzője a tisztálkodás volt, a ház, a környezet takarításáról. Ebben is megjelenik az ünnep eredeti tartalma, mégpedig az, hogy a kereszténység felvétele előtt ez az ünnep tavaszünnep volt, a természet feltámadásának, újjáéledésének várásáról szólt.

Számos ősi elemben tetten érhető ez. Eleve ilyen az, hogy a Húsvét eredetileg feltehetően a tavaszi napéjegyenlőség idejére esett – miként az őskeresztények gyakorlatában is az első századokban -, s csak később tevődött át a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapra, a már említett zsidó hagyományok átvétele nyomán. A tavaszi napéjegyenlőség az az időpont, amikor kiegyenlítődik a fény és a sötétség a világban, s ettől kezdve a nappalok már hosszabbak, mint az éjszakák, a világosság győzött a sötétség téli uralma felett.

tavasz2

Nos hát, „jöjjön a tavasz, vesszen a tél”, telítődjön élettel a természet, pattanjanak a rügyek, süssön a Nap, zsendüljön az élet, kezdődjön az újjáéledés!

Egy titokzatos eredetű szakrális tárgy: “Lehel kürtje”

Lehel kürtje

Lehel kürtjének nevezi a hagyomány azt a fehér elefántcsontból mélyfaragással készített remekművet, nemzeti, történelmi ereklyét, amelyet Jászberényben, a Jász Múzeumban őriznek és amelyről azt tartják, hogy nagy valószínűséggel nem azonos Lehel mondai kürtjével, Lehel vezér méltóságjelvényével. A kürt eredete, díszítményei, használata és a hagyományban betöltött szerepe régóta foglalkoztatja a kutatókat, de sok kérdésre mind a mai napig nem sikerült megnyugtató választ találni.

Két fő kérdés merül fel vele kapcsolatban. Az egyik arra vonatkozik, hogy valóban van-e köze a kürtnek Lehelhez? A hagyomány a Lehel-kürtöt a szélén található sérülés, a tíz centiméter átmérőjű szájának csorbasága miatt Lehel személyéhez kapcsolja. Eszerint a sérülés akkor keletkezett, amikor Lehel vezér fejbe ütötte vele a legenda szerint Ottó császárt. Ha még igaz is lenne a történet, kérdéses, miként juthatott volna vissza a magyarokhoz az elfogott és kivégzett Lehel hagyatékaként a kürt, ami ráadásul egy gyilkos eszköz? Kálti Márk Képes Krónikájának egy iniciáléja ráadásul Lehel vezért egy hosszú, egyenes, szűk menzúrájú, fémből vagy talán fából készült trombitafélével jeleníti meg.

Lehel vezér homlokon vágja Konrád császárt. Iniciálé a Képes Krónikából

Azt egyébként még el lehet képzelni, hogy Lehel éppen a hangjelző funkciója miatt esetleg egy bizánci kürtöt hordott magánál, ám az biztos, s a válasz az első kérdésre nézvést tehát egyszerű: nem ez a jászkürt lehetett az, amely Lehel birtokában volt.

lehel_vezer

A másik kérdés a jászkürt eredetére vonatkozik, vagyis hogy vajon a hivatásos kutatóknak lenne igazuk, akik az elefántcsont-kürtről azt tartják, hogy 900 táján készült, esetleg a X-XI. századból való, s nem más, mint a bizánci császári hippodromok, azaz kocsi- és lóversenypályák játékmesterei számára készített közönséges cirkuszi jelzőkürt? A hivatalos álláspont legalábbis ezt sulykolja, s ennek nyomán széltében elterjedt, hogy a kürt egy hamis ereklye, valójában csak egy díszes fúvós hangszer, amelynek megfúvása révén adtak jelt egykoron a hippodromokban a játékok megkezdésére, s a kürt díszítőelemei, az erőművészek, szemfényvesztő mutatványosok, cirkuszi művészek, labdajátékosok, vadászat, harc a viadalok, erőpróbák alkalmával betöltött jeladó funkciójára utalnak. Azonban máris bárki számára meghökkentő lehet, hogy egy idegen tárgyat a magyarság ezért őrizgetett volna évszázadokon keresztül és tartott volna olyan sokra ezredéven át? Hogyan teremtődhetett volna kultikus tisztelet egy idegen nép cirkuszi játékainak kelléke köré? Vagy mint egyesek tudni vélik, a kürtöt a kalandozások korában Lehel vezér azért zsákmányolta vagy kapta ajándékba a magyaroknak adót fizető bazileusztól, csak mert lenyűgözte a díszítése?

Két fő téren is találunk döntő érveket arra vonatkozóan, mi különbözteti meg Lehel kürtjét a bizánci elefántcsont kürtöktől. Az egyik, hogy ez a kürt eredetileg nem hangjelző kürt volt, hanem ivókürt, elkeskenyedő vége is a történelmi léptékben mérve közelmúltig bizonyíthatóan zárt volt.

Az érvek másik csoportjába a kürtön található ábrázolások stílusa és üzenete tartozik. A kürt felületét benépesítő állatalakok, kentaurok, griffek és emberek stílusa sokkal inkább a szkíta kultúrájú lovas népek sztyeppei művészeti hagyományait, keleti jelképrendszerét, ízlésvilágát, sőt világképét, mitológiáját tükrözi. Az ábrázolt személyek csodalényekkel találkoznak, nem cirkuszi vadakkal, amint azt cirkuszi jelenet esetében várhatnánk. Ezt a meglátást és a bizánci stílustól eltérő elemeket azzal igyekeznek sommás véleményt alkotva magyarázni, hogy ugyan a kürt összességében bizánci stílű, de perzsa hatásokat is őriz…

Lehel kürtje2

A bonyolult szerkezetű és jelentésű díszítmények és figurák lényegében öt sorban helyezkednek el. Az öblös szájhoz legközelebb, a perem alatt nyolc medaillonban sorban egymás mellett látható egy kentaur, átellenben egy turul, majd szimmetrikusan elhelyezve egy balra néző ülő férfi, egy pálmalevelet a csőrében tartó pávaszerű madár, egy balra lépő, visszatekintő oroszlán, szájából lángcsóva indul vagy növény nő ki, a Turul után egy jobbra lépő oroszlán, egy másik madár és egy jobbra néző ülő alak.

Egy elválasztó szalagfonat utáni sávban balról jobbra vonuló sorban elsőként egy három kereszttel is jelzett építményből, feltehetően templomból kivágtató felszerszámozott fehér ló (lovasa nem látszik), előtte egy lovas bal kezében Nap-koronggal, jobbjában a teremtő férfierőt jelképező karddal követ három fél térden álló gyalogost, akik közül kettő olyan dobverőt és dobot tart, amilyenhez egyedülálló módon hasonló a sámánhittel is kapcsolatba hozott abaújszántói aquamanile (templomi vízöntő) táltoslovának ötlyukú táltosdobja. A jobbszélső egy feldíszített agancsú vagy agancsán ráhurkolt széles leveleket vagy perecet hordozó szarvasra akar íjjal rálőni. A jelenet ismerős lehet Hunor és Magor történetéből, másfelől felidézheti a regölésből a „nagy rét ökröt” szarván „teli főtt pereccel”. A szarvas, a földi és a hátán ülő szent Turulmadár, az égi hatalom szimbóluma visszanéz a vadászra. Azt, hogy Lehel kürtjét szkíta kultúrkörben otthonos művész készítette, ez a részlet egyértelműen mutatja, hiszen ezt szokás hibásan állatküzdelmi jelenetnek nevezni, holott ez az égi és földi erők nászának jelképe. A szarvas nyilván a Csodaszarvas, ami attól is csodás lény, hogy ünő létére szarvat visel, s ez arra utal, hogy táltosállatról van szó. A szarvastól jobbra még egy emberi alak látható lendületesen egy oroszlán felé dőlve, lándzsájával mintha rátámadna az oroszlánra.

Lehel kürtje

A harmadik sorban egy kifelé fordított nyitott jobb tenyér szalagkeretben, alatta ún. Salamon-csomó. Erre mondják azt, hogy a kéz a bizánci császár játékindító kéztartása. Valószínűbb, hogy áldást, áldásosztást jelenít meg, alatta a végtelen csomó a halhatatlanság szimbóluma lehet. A kéz körüli keret és a csomó is növényi ornamentikába ágazik, ami a természet meg-megújuló erejére is utalhat. A kéz mellett két-két egymással szembenéző kentaur között két kakas- vagy pávaszerű őrzőállat által közrefogva két szembeforduló férfialak látható, az egyiknél kard és napkorong vagy a már említett dob, a másik a kezét kérően széttárja. A kentaurok éppúgy koronások, mint a Nagyszentmiklósi kincs 7. kancsóján, ahol tollkoronájuk, küzdelmük és beszélni tudó emberfejük mutatja, hogy táltoslovak.

A negyedik sorban a varázscsomó mellett kétoldalt szárnyas oroszlángriffek védelmezik a kiterjesztett szárnyú, talán éppen áldást osztó Turulmadarat. Ez az, amit bizánci császári sasként azonosítanak egyesek. A griffek olyanok, mint a magyarországi avarok táltosállatai, az égi és a földi hatalom egységét szimbolizálják. A kürtön a legnagyobb erőt sugárzó jelenet ebben a sorban jelenik meg: a mennyei teljességet és az égből leáradó teremtő hatalmat, annak mindenekfelettiségét jelképezik az alakok.

Az ötödik sorban a korábbi alakokhoz hasonlóan szoknyaszerű öltözetet viselő zenészek és mulatozó figurák láthatók. Mintha egy örömünnepen vennének részt. Egyikük a bal karját felemeli, mellette egy másik szoknyás férfi térdepel, kezében dobbal, dobverővel, utóbbit mintha a mellette levő férfi is kezében tartaná. Utána egy szarvkürtöt fújó zenész, majd egy hosszú hajú vagy fejdíszt viselő, bokáig érő szoknyaruhában álló alak következik, mivel középen áll, ő lehet a szertartásmester, aki a többiek, feltehetően regősök cselekedeteit irányítja. Tőle jobbra két kardot tartó alak, akiket akrobatáknak szokás nézni, egyikükről pedig azt feltételezik, hogy ő emeli magasba az egyik fentebbi, kisebb alakot. Egy másik alakkal kapcsolatban pedig azt állapítják meg, hogy ő a homlokán egy botot egyensúlyoz, aminek a végén egy másik kisebb alak, gyermek tornázik. Egy valószínűbbnek tekinthető olvasat szerint a jobbról, legszélről egy villás lábú széken ülve hárfán játszó alak mellett álló felfelé néz, fölötte kisebb, tehát távolabbi emberek fára vagy létrára másznak, vagyis lehetnek éppenséggel táltosok is, akik az alulról második sor Turullal és griffekkel jelzett, jelképezett mennyei világába emelkednek révülésük közben.

Az ábrázolt jelenetek és alakok megfejtése, értelmezése nem könnyű feladat, de abban bizonyosak lehetünk, hogy nem cirkuszi kürtről van szó, biztosan nem cirkuszi erőművészek, szemfényvesztők, akrobaták, zenészek és mutatványosok csapata elevenedik meg rajta, hanem legfontosabb eredetmondáink fő szimbólumai, ráadásul olyan motívumok, amelyek nem fordulnak elő a világban egyetlen más elefántcsontból készült kürtön sem. Mindez bizonyossá teszi, hogy a Lehel kürtjének nevezett legendás kürt olyan kultikus tárgy, amely a magyarság vagy valamely előd, rokon nép körében, de számukra mindenképpen érthető mítoszok, mély és jelképes szellemi tartalmak motívumainak sűrített felhasználásával készült.

Ha azon a szálon haladunk tovább, hogy ebből az ivókürtből ittak, mégpedig ünnepi alkalmakkor, szent rítusok kapcsán, akkor eszünkbe juthat egy ilyen fontos, a magyar törzsszövetség keletkezéséhez kötődő szertartás. A Vérszerződésről van szó, amelynek során a hét törzsfő a vérét egy edénybe, feltehetően egy ivókürtbe csorgatta, borral elegyítette, majd ittak abból, kifejezvén együvé tartozásukat és a közös akaratot, amely akkor nyilván egy új, közös hon megalapítása, a Kárpát-medence elfoglalása volt. A Lehel-kürt egésze a IX. század második felére jellemző stílusjegyeket mutat, egy nagy hagyományú, jelentős műhelyben készülhetett, ahol a készítő mester igyekezett megfelelni az elvárásoknak. Még az is lehet tehát, hogy kimondottan a Vérszerződés eseményére rendelték.

verszerzodes-laszlo-gyula-akvarellje

Kicsi annak a valószínűsége, hogy Lehel akárcsak méltóságjelvényként magával vitt volna a hadjáratokra egy olyan ereklyét, amely a magyar törzsek egységének létrehozásakor oly fontos szerepet kapott. Annál sokkal nagyobb értéket képviselt ez a tárgy a későbbiekben is, hogy kockáztatták volna idegen kézbe jutását. A Vérszerződés kürtje tehát magyar földön maradt nagy becsben tartva őrzői által.

Ehhez a kürthöz hasonló, olifantnak nevezett, állatszarvból készült, bő menzúrájú, kürtszerű jelzőhangszerekből Európa különböző gyűjteményeiben negyven darabnál is több van, ám ilyen színvonalú és ilyen képi tartalmú példány ez az egyetlen a világon. Nagyon jogosan feltételezhető, hogy a magyarok szent ereklyéje azonos lehet a Vérszerződéskor használt szent ivókürttel. Azzal, ami fontos szerepet töltött be a honalapító magyaroknál, tehát amely előbb a Vérszerződésben játszott szerepett, ebben elegyítették vérüket a hét törzs vezérei, majd ez volt az az ivókürt, amelybe Árpád vezér a megyeri révnél való átkelést, az ország szívébe érkezést követően a Duna vizéből mert és áldomás során az ég felé emelt, áldást kérvén a honalapítás nagy művére.

Árpád fejedelem kezében az ivókürttel

Az biztos, hogy ez a kürt soha nem került földbe, mindig megbecsült kegytárgyként őrizték valahol, ezért valóban elképzelhető, hogy államalapításkori emlék. Az egykori erdélyi Udvarhely megye népe úgy tudta, a patakfalvi Százhalomból került elő. Lehetséges, hogy igaza van Beöthy Györgynek, aki szerint a IX. századtól ezt a szent ereklyét a Káta nemzetség őrizte, mégpedig a somogyi Osztopán és Somogyvár térségében, s csak a XIV. században került át a Jászságba az ott új birtokos Pethő családdal. A XVII. század végén Eszterházy Pál nádor ezer aranyforintért kívánta megvásárolni, hogy el ne kallódjék.

A jászberényi kürt ábrázolása a XVII. században tűnt fel a régi jászberényi római katolikus templom falán, 1642-ben a református egyház pecsétjén, ekkor említik először a város tulajdonaként is. Utóbb már hét jász község pecsétjén is megjelent. A XVIII. század óta a „jászkürt” lett a jász függetlenség jelképe, mert az 1702-ben eladott Jászság csak 1745-ben tudta visszavásárolni szabadságát és kiváltságait, s ennek deklarálásához egy vitathatatlan súlyú és tiszteletű jelképre volt szükségük. A XVIII. század végéig a kürtnek jászkürt volt a neve, Jászberényben a jászok főkapitányának jelvényeként és ivókürtként használták ünnepélyes alkalmakkor. Nem tudható bizonyosan, mikor vált gyakorlattá az, hogy a királykoronázások alkalmával a jászkun főkapitányok viselték ezt a kürtöt és ittak áldomást is belőle egy beléhelyezett ezüstpohár segítségével, de az bizonyos, hogy így tettek 1847-ben, s 1857-ben is I. Ferenc József és Erzsébet királyné Magyarországra látogatásakor.

A jászberényi kürtöt először Molnár Ferenc jász-kun kapitány azonosította Lehel kürtjeként 1788-ban, s ő állította, hogy a kürt akkor csorbulhatott ki, amikor a vezér agyonütötte vele „Konrád császárt”. Décsy Antal már 1814-ben tiltakozott az ellen, hogy Lehel kürtje lenne a jászkürt, ugyanakkor még furcsább magyarázattal jött elő: moabita szertartásokat látott a kürt faragott képeiben, ezért szerinte a kürt egy moabita istenség áldozó edénye volt és Bizáncon át került Teodor császárné révén egy morvaországi keresztény templomba, onnan pedig a kunok dúlásakor Jászberénybe. Talán épp a nyakatekertsége miatt nem került be a köztudatba ez a cáfolat, annál inkább rögzült benne a „Lehel kürtje” elnevezés. Ettől kezdve még vöröses foltjait is Konrád vérének véli, öble csorbulását is Lehel csapásából eredezteti a hagyomány.

A kürtöt eredetileg drágakövekkel ékített arany pántok díszítették, amelyek csak a XVII. század végén tűntek el róla. Ma Lehel kürtje ezüstveretekkel képzett fülekbe fűzött zsinóron felfüggesztve csüng alá, mint egy valódi pásztorkürt. Talán azért, hogy még inkább magukénak érezhessék a pásztorkodással foglalkozó jászok. A veretek kedvéért több helyen lefaragták a relief-díszeket. A kürt alsó vége lyukas, mert 1867-ben gróf Ráday Gedeon jászkapitány odaütötte a nyeregkápájához és az alsó vége ekkor letörött. Ezt később pótolták, s ezzel a kiképzés hiteltelenné vált. Belülről ma is jól látszik a pótlás sokkal fehérebb anyaga. Eredetileg tehát nem zárt volt a kürt, ez is azt jelzi, hogy nem fúvós hangszer volt ez, hanem díszes ivókürt, rython, amelyből egykor ittak.

Ipolyi Arnold már ekkor is kétségtelennek tartotta, hogy Lehel kürtje voltaképpen nem kürt, hanem ivószaru, csakhogy amióta a vége nyitott lett, szöget vert az emberek fejében, hogy akkor ezt meg is lehet szólaltatni. Valóban meg lehet, mint csaknem minden öblös szerkezetű tárgyat, akár egy lopótököt is, kivált ha fúvókát helyezünk bele, amint ezt 1893-ban, az ötvenes években, majd 1995-ben és 1996-ban is tették, ám ez erőltetett kísérlet volt minden alkalommal.

Remélhetőleg abbamaradnak ezek a méltatlan és átgondolatlan kísérletezések, amelyek abból fakadnak, hogy nem sikerült nyugvópontra jutni a kürt eredetével és funkciójával kapcsolatban. Pedig szükség lenne rá, hogy ne mendemondák teremtsenek kultuszt eme szent tárgy köré, hanem a legkevesebb, hogy az a képi üzenet, amely őseink világlátásával teremthetne kapcsolatot.